Blogger - Web 2.0 - influencer

Olyan világban élünk, ahol még az ismerőseinket sem érdekli igazából, hogy mi van velünk. Illetve max. pletyka szinten, de például a blogok, ezeken belül is az egoblogok, mint az emberek „hogylétének” kifejezői például pont emiatt a közöny miatt haldokolnak, illetve haltak is ki már majdnem teljesen. Pedig nagyszerű eszköz lett volna eredetileg annak az automatizálására, hogy ne kelljen egy nap tízszer-hússzor elmondani, hogy „hogy vagyok”, vagy „mi van velem”, ráadásul sokszor feleslegesen koptatja az ember a száját, mert a kérdésről önmagában nem eldönthető, hogy tényleg érdekli-e az illetőt, vagy csak úgy tesz, udvariasságból. Mindez részben a webkettőre vezethető vissza, mert annak a felülete hozzászoktatja (és már hozzá s szoktatta) a felhasználót, hogy a neten (különösen a Facebookon) csak a lebutított tartalmat keresse, vagyis a könnyen hozzáférhető, konzerv tartalmat, és maximum egy kattintást kelljen megtennie annak érdekében, hogy jelezze, hogy benne van a kommunikációban ő is. Azt mondják, az internet egyik alapítója, Tim Berners Lee, igazából nem a Web 1.0-t akarta létrehozni, hanem a Web 2.0-t. (Tehát nem elsősorban publikációs platformot szerett volna létrehozni, hanem szociális hálozatot.) Nahát, akkor megnyugodhat és hátradőlhet, mert Mark Zuckerberg és barátai segítettek neki ebben. Azt mondják, a Web 1.0-ban nem volt elég pénz, így aztán megjött az is, és végül is létrejött a Web 2.0, ami a mai, megvalósult formájában engem leginkább az értelmi fogyatékosok vidámparkjára emlékeztet, mint valódi szociális, közösségi hálózatra, illetve, ha ez a maximum, amit egy közösségi hálózat nyújtani tud, akkor valószínűleg inkább mégiscsak a felhasználókban van a hiba. Gond lehet az is, hogy az internetet használók köre kibővült (itt nyugodtan használhatnánk azt a szót is, hogy „felhígult”), és a szomszéd Pistikétől a lökött postásig mindenki rajta van, ugyanolyan jogosítványokkal és ugyanazokkal a lehetőségekkel, mint mi, ez még önmagában nem lenne gond, de mi van akkor, ha valaki visszaélni szeretne az itt hozzáférhető információval, ami nem is neki lett szánva, sőt álmunkban sem gondoltuk volna, hogy valaki képes olyasmiket előbányászni rólunk, aminek a létezéséről esetleg már magunk sem tudunk. Persze, miénk a felelősség, hogy csak olyat osszunk meg magunkról, amit nem gond, ha viszont látunk, és az emberiség egy nagy testvéri közösség valahol, de nem tilthatunk le minden embert egyenként az olyan tartalmainkról, amiket nem szeretnénk, hogy lássanak. Illetve, ha „titkosítjuk” valahogy a hozzáférést, akkor esetleg olyanokat is kizárunk, akiket esetleg pont nem akartunk eredetileg, és az információ még így is, a legzártabb csoportból is „kicsempészhető”. Szóval sehogy se jó. Igazából mára az internet és a közösségi hálózatok általában egyfajta fordított pszichológia szerint működnek: minél jobban akarod, hogy valami sok emberhez eljusson, annál kevésbé fog, és miné jobban titkolnád, titkosítanád, annál jobban kiszivárog. Végül már ott tartunk, hogy előállítjuk az elképzelésünknek megfelelő tartalmat, fel is tesszük a netre, mégis mindenkit egyenként kell már szinte megkérni rá, hogy ugyan már olvassa már el, neadj isten véleményezze is, mert az emberek hajlamosak csak azokra a professzionális (?) tartalmakra fókuszálni, amelyekért fizettek, az amatőr(nek minősített) tartalom elsikkad az interneten. Kénytelen vagyok saját példával élni: amíg az Origo.hu-n vendégszerepelt a blogom, az emberek hajlamosak voltak elolvasni, mert az Origo valahogy „szentesítette” számukra azt a tartalmat (fura módon), amit eredetileg én hoztam létre, de ha az ember mögött nem áll egy olyan médiafelület, ami „kanonizálja” vagy inkább „validálja” a termékét, akkor az az emberek szerint biztos csak szemét lehet, olyan tartalom, ami nem éri meg az egyáltalán azt az energiabefektetést, ami ahhoz szükséges, hogy befogadja azt a produktumot. Valójában elindult egy olyan elitizálódási, polarizációs folyamat az interneten (is), aminek az utolsó nagy győztesei az influencerek, vagyis azok a youtuberek, akiket „szeret a kamera”, azaz profin használják ezt a médiaeszközt, és valamilyen előnyös tulajdonságuk, vagy tulajdonságaik révén szimpatikusnak, őszintének, ésatöbbinek tűnnek a kamerában. Innentől kezdve már tökmindegy mit csinálnak, az emberben működhet valami „kukkolási ösztön”, ami ezt a példátlan sikert bizonyítja, vagy nem tudom. Az influencerek legnagyobb erényének az őszinteséget tartják, és az emberek azt gondolhatják, hogy kamerában, élőben, megfigyelés alatt az ember ritkán hazudik (nagyot). Tehát maga a mondanivaló már nem lényeg, csak az, hogy rajongásuk tárgya őszinte legyen. Legyen leelenőrizhető, kellemes megjelenésű, könnyed modorú valaki, akitől még a minőségileg vagy tartalmában silányabb gondolatokat is elfogadjuk, csak azért, mert kvázi „ott van velünk” a kamera által. Láthatjuk, hallhatjuk, már csak a tapintást és az szaglást kéne megvalósítani, és tökéletes lehetne az élmény. Valahogy egyenes út vezett ide a Big Brothertől és a Való Világtól, rajongásunk tárgyát birtokolni szeretnénk, és csak azért tudunk lelkesedni, amit (úgy érzünk,) birtoklunk is. Összességében elmondhatjuk, hogy a Web 2.0 a bloggerekkel kezdődött, és az influencerekkel végződik. És a Web 3.0-ra utaló jelek már most megvannak. Mindegy is, igazából, mi lesz, csak el innen. A Facebook egyeduralmát és influencereket elhozó Web 2.0-ból már egy kicsit elég volt. Mégha jól is érezném magam benne (ami nem igaz), akkor is szükséges már a weben egy strukturális váltás, átrendeződés, ami megszünteti ezt a sok anomáliát. Bizonyos elemei visszaköszönnek majd a Web 1.0-nek, véleményem szerint (amivel amúgy sem volt bajom), de jöjjön inkább a Web 3.0, a szemantikus web, minél hamarabb.

antipszichiátrai évértékelő

Jót tett ez a pár nap pihenés. Valószínűleg az Isen is azért teremtette a karácsonyt, hogy ne legyen újság, és az olyan kialvatlanságtól begőzölt újságkihordóknak, mint én vagyok, legyen ideje kitisztulni agyilag. Végiggondolva a blogos teljesítményemet szeptembertől, úgy gondolom, hogy felért egy ámokfutással. Illetve elég nagy volt az amplitúdó a bejegyzések minősége között, az ultraszartól a nagyon jóig minden volt, de összességében inkább lefelé tendált. De ez nem volt elég (a boldogsághoz). Aki kiesik a ritmusból, elsüllyed. Az eggyel ezelőtti - karácsonyi - bejegyzésem például szerintem eléggé ott volt a szeren, de erre már szinte alig volt kíváncsi valaki.

antipszichiátrai évértékelő

A napokban kialudtam magam, máshogy látom a dolgokat. A blogvilág fejlődik, vagy mondjuk úgy: változik, és úgy látszik, kétszer nem léphetsz ugyanabba a folyóba itt sem. Ráadásul egyre nagyobb az emberek ingerküszöbe, egyre újabb megközelítések, új látásmódok, új ötletek lennének szükségesek, amikben, mondjuk, még mindig nincs (akkora) hiány, az érdeklődés viszont - úgy látom - nem az ötletekre, hanem a kész, kidolgozott szövegekre van, amikbe elég energiát és utánajárást fektet az ember. Ezért gondoltam, hogy esszékönyv lesz, vagy inkább e-könyv, a Project Gutenberg nevű elképzelésem keretein belül. Könyv mindenképpen lesz, ha a név annyira foglalt, vagy túlterhelt, lehet akár a "Három kiscica" is, a lényegen nem változtat. De már nem akarom vele megváltani a világot.

Átértékeltem a saját szerepem is a nagy pszichiátria kontra beteg vitában, aminek szinte az egyetlen képviselője, már-már militáns élharcosa én voltam. Vannak még, akik elszigetelten harcoltak, vagy harcolnak, de előbb-utóbb le kell tenni a fegyvert. Vagy azért, mert nem kifizetődő, vagy azért, hogy ne adjunk terepet a negatív gondolatoknak örökké. Említhetném itt első példaképemet, Varecza Lászlót, aki először megtámadta ugyan a pszichiátriát, de később az eszmei harc terepét másféle síkra terelte, például felrobbantotta a szombathelyi APEH-irodát (az eszmei térben). Mire a NAV rászállt, és be kellett fejeznie a verseskönyvei kiadását. Más, hallgathanék is róla, de inkább témába teszem. Hasonló cipőben járt egy kollégánk, aki sajnos már nincs közöttünk. Young J., Zombori P., a legismertebb írói, vagy netes álnevei, polgári nevén Juhász Gábor a pszichiátriával szembeni ellenállást nem adta fel, de az életét igen, idén véget vetett az életének, MERT NEM LÁTOTT MÁR MÁS KIUTAT A JELENLEGI HELYZETBŐL. Emlékezzünk rá tisztelettel.

És ami még az én témámat illeti, igyekszem gyorsan összecsapni. Mondtam, hogy kialudtam magam. Ez olyannyira jól sikerült, hogy kialudtam abbéli ambíciómat is, hogy valamejik nickemen (roboman, kávés szájú fiú), vagy akár az igazi nevemen mindenképpen szeretném, hogy megjegyezzenek. Mert már egyáltalán nem követlemény ez nálam az élettel szemben. Eddig is csak azért volt, mert felszívtam magam bizonyos dolgokon, és mert névvel együtt nagyobbat lehet ütni az illetékeseken, nem vethetik az ember szemére, hogy gyáva volt, és arctalanul vádaskodott. Jelenleg egy olyan konstrukció van kialakítva a pszichiátria és az én viszonylatomban, hogy havonta kapok fél adag injekciót, és cserébe nem kérdeznek semmit, és én sem mondok semmit - csend van, és hullaszag, amikor megjelenek.

És legfőképpen azért tűntek el az ambícióim - fura módon - mert szabadon azt csinálok, amit akarok. Külön lakásban élek a szüleimtől, Nyíregyházán, eljárogatok az egyetemre Debrecenbe, dotálva vagyok (az állam által, a szüleim által, a munkahelyem által), és lényegében azt csinálok, amihez kedvem van.  Hála Istennek és a modern technológiának, mindig akad valami, amit piszkálgathatok a neten, a legjobban a Twitteren érzem magam, van sok szép könyv és film (valami százötven csatorna, plusz HBO GO), stb. Igaz, mondjuk, hogy a központi rendőrség itt van tőlem 100 méterre se, és így körülbelül olyan érzése van az embernek, mintha házi őrizetben lenne, de ne legyünk telhetetlenek. Semmi bajom ezzel. "Nem keresem a balhét, anyunak sem szólok be, és nem fújok a falra illyen sz-sz- színes képeket..." - Belga. Élni és élni hagyni. Hol az a luxusszanatórium, ahol többet nyújtanának ettől? Sehol, a picsába se. Sakk-patt.

Karácsonyi történet 1.0

Volt egyszer egy szegény blogger, és nem maradt már senkije a világon, még blogja se volt. Ő volt a boldogtalan Blogtalan Blogger. Eljött a karácsony, és Blogtalan Blogger nagyon szomorú lett, mert új blogot szeretett volna indítani, de karácsonykor senki nem kíváncsi egy blogtalan bloggerre, mindenki karácsonyi üdvözletét küldi a blogjában, ami sokaknak tetszik, sőt, ilyenkor még hozzászólásokra is számíthat az ember.

“Ccc, pont karácsonykor, nálunk ugyan nem indítasz blogot, Blogtalan Blogger” – vonták össze a szemöldöküket a blogszolgáltatók, és elnéztek a karácsonyi szextartalmak irányába, ami az éppen aktuális Való Villában volt közvetítve – “Vagy, ha igen, 0 lesz a látogatottságod, azt garantáljuk, mi semmilyen nézettséget nem tudunk neked biztosítani.” A Blogtalan Blogger tehát fogta az adatbázisát, és elszontyolodva kullogott hazafelé. Otthon senki se várta, és mivel blogja sem volt, ezt még közölni sem tudta senkivel. Piszkálgatta az export fájlokat, nézegette a médiatartalmakat, amit – úgy tűnt – soha nem nézeget már senki ezen a világon rajta kívül. Ekkor megérkezett az MPL.

Karácsonyi történet 1.0

“Na, mit hoztunk neked, Blogtalan Blogger, Raspberry Pi 3B+ szervert, csak harmincnégyezer forint, és egy kis sudo apt-get install nginx, egy kis sudo apt-get install php-fpm és egy kis sudo apt-install mysql-server, és már telepítheted is a blogodat.” Nagyon megörült ennek a Blogtalan Blogger, és rögtön nekilátott összeszerelni a Raspberry Pi 3B+ szervert, telepíteni a Raspbian operációs rendszert, aztán szép sorjában a webszervert, a php-t és az adatbázis szervert. Aztán fogta a híres 5 perces telepítésű WordPresst, és azt is feltelepítette, Twentyeleven sablonnal, ahogy régen, amikor még nagyon népszerű volt, és nagyon sokan beszélgettek vele a blogján. Kellett ugyan a routeren egy kis port forwardolás, meg importálnia kellett az adatbázist, ami eltartott egy ideig, na meg a domain név átirányítás, de karácsonyra a Blogtalan Bloggernek újra lett blogja, és nem volt már többé boldogtalan Blogtalan Blogger, hanem DIY Blogger, aki nem függött már sem a szolgáltatóktól, sem senki mástól, azontúl otthon tartotta a blogját a szobájában, és onnan osztotta az embereket, köpködött és anyázott bőszen, mert nem tetszett neki a szisztéma, de legalább boldog volt. Egyszer az életben.

Aztán meghalt.

Bár, lehet, hogy ma is él még, csak sz@rakodik neki az otthoni net, vagy felhagyott a blogolással, vagy szerzett egy saját, igazi életet, és ott röhög a markába valamelyik helyi média háttérmunkásaként. Nem lehet tudni. Annyit azonban tanulságként levonhatunk, hogy a boldogság ilyen DIY dolog, nem másoktól kell várni, hanem mindenki szervertermében ott van valahol, csak telepíteni kell, és már lehet is megosztani.

Karácsonyi történet 1.0

Volt egyszer egy szegény blogger, és nem maradt már senkije a világon, még blogja se volt. Ő volt a boldogtalan Blogtalan Blogger. Eljött a karácsony, és Blogtalan Blogger nagyon szomorú lett, mert új blogot szeretett volna indítani, de karácsonykor senki nem kíváncsi egy blogtalan bloggerre, mindenki karácsonyi üdvözletét küldi a blogjában, ami sokaknak tetszik, sőt, ilyenkor még hozzászólásokra is számíthat az ember.

"Ccc, pont karácsonykor, nálunk ugyan nem indítasz blogot, Blogtalan Blogger" - vonták össze a szemöldöküket a blogszolgáltatók, és elnéztek a karácsonyi szextartalmak irányába, ami az éppen aktuális Való Villában volt közvetítve - "Vagy, ha igen, 0 lesz a látogatottságod, azt garantáljuk, mi semmilyen nézettséget nem tudunk neked biztosítani." A Blogtalan Blogger tehát fogta az adatbázisát, és elszontyolodva kullogott hazafelé. Otthon senki se várta, és mivel blogja sem volt, ezt még közölni sem tudta senkivel. Piszkálgatta az export fájlokat, nézegette a médiatartalmakat, amit - úgy tűnt - soha nem nézeget már senki ezen a világon rajta kívül. Ekkor megérkezett a MPL.

"Na, mit hoztunk neked, Blogtalan Blogger, Raspberry Pi 3B+ szervert, csak harmincnégyezer forint, és egy kis sudo apt-get install nginx, egy kis sudo apt-get install php-fpm és egy kis sudo apt-install mysql-server, és már telepítheted is a blogodat." Nagyon megörült ennek a Blogtalan Blogger, és rögtön nekilátott összeszerelni a Raspberry Pi 3B+ szervert, telepíteni a Raspbian operációs rendszert, aztán szép sorjában a webszervert, a php-t és az adatbázis szervert. Aztán fogta a híres 5 perces telepítésű WordPresst, és azt is feltelepítette, Twentyeleven sablonnal, ahogy régen, amikor még nagyon népszerű volt, és nagyon sokan beszélgettek vele a blogján.

Kellett ugyan a routeren egy kis port forwardolás, meg importálnia kellett az adatbázist, ami eltartott egy ideig, na meg a domain név átirányítás, de karácsonyra a Blogtalan Bloggernek újra lett blogja, és nem volt már többé boldogtalan Blogtalan Blogger, hanem DIY Blogger, aki nem függött már sem a szolgáltatóktól, sem senki mástól, azontúl otthon tartotta a blogját a szobájában, és onnan osztotta az embereket, köpködött és anyázott bőszen, mert nem tetszett neki a szisztéma, de legalább boldog volt. Egyszer az életben.

Aztán meghalt.

Bár, lehet, hogy ma is él még, csak sz@rakodik neki az otthoni net, vagy felhagyott a blogolással, vagy szerzett egy saját, igazi életet, és ott röhög a markába valamelyik helyi média háttérmunkásaként. Nem lehet tudni. Annyit azonban tanulságként levonhatunk, hogy a boldogság ilyen DIY dolog, nem másoktól kell várni, hanem mindenki szervertermében ott van valahol, csak telepíteni kell, és már lehet is megosztani.

Project Gutenberg Preface

Miért ír valaki könyvet? Azt mindenkinek magának kell tudnia. Lennének ötleteim, de most nem kezdem el felsorolni őket, mert páran kapásból letagadnák, néhányan pedig besértődnének. Inkább csak a magam nevében nyilatkoznék. Szóval én azért írok, mert úgy gondolom, ebben a formában fog eljutni a legtöbbekhez az üzenet, és mégiscsak tartósabb, mint a blog, akár e-könyvről, akár hagyományos könyvről van szó. Amúgy mindig is akartam könyvet írni, csak valahogy nem jött az ötlet, hogy miről, és egyáltalán miért. Aztán most már hirtelen nem is tudom magam elképzelni könyv nélkül. Pláne a mai világban, amikor egy könyv kiadása egyáltalán nem ütközik különösebb akadályba. Azt is látom, hogy senki nem fog „felfedezni”, senki nem fog könyörögni, hogy írjak könyvet, ennyi önmenedzselésnek és ambíciónak lennie kell(ene) egy emberben, aki annyi időt tölt írással, mint pl. én. Egyébként is, mindenki azt csinál, amit akar. Én nem várom, hogy támogasson a NKA, vagy a helyi önkörmányzat vagy a nagynéném. „Sem utódja, sem boldog őse...” - mondhatnám Ady Endrével szólva, szóval egyedülállónak tartom magam a magyarországi tollforgatók, vagyis billentyűzetkoptatók között, mivel általában véve is finoman fogalmazva teszek arra, hogy mit csinál a mainstream irodalmi vagy publicisztikai világ. Eddig is úgy volt, és ezután is úgy lesz (gondolom), hogy annyit tudnak rólam, hogy „van egy fiú”, aki írkál ezt-azt, amit „senki nem olvas, de mindenki tudja, mi van benne”. Egyébként az internet világában már nem úgy terjed az információ, mint az ilyen frontális, papír alapú kultúrában, hanem kb. úgy, mint egy vírus. Nem egy gondolatot, idézetet láttam szembejönni az információs sztrádán, ami eredetileg az én kreálmányom lehetett, először meghökkentem, de aztán lájkoltam, és hajtottam tovább.

Project Gutenberg Preface

Ma már rengeteg választása van az embernek, milyen formában akarja közölni a gondolatait. Van Twitter, Tumblr, lehetsz blogger, vlogger, youtuber, influencer, és a többi. Influencer – én úgy tudom – jelenleg főleg néhány kiváltságos youtuber lehet, akik a jófejségüket bocsájtják áruba, és ezzel betegre keresik magukat a nézettséggel járó YouTube reklámok révén. Egyébként ez egy tág fogalom lenne, ha nem erre használnánk kizárólag. Kicsit olyan korunk hősei ők. Mert a semmiből indulva, nettó jófejségük okán a nép egyszerű gyermekéből népszerű megmondóemberek és milliomosok lettek. Követendő példa. Mondjuk, magam részéről, ha választanom kellene, hogy két-három értelmes emberrel társalogjak el egy kiskocsmában, vagy (szellemi) óvodások millióinak szónokolhatok valamelyik csatornán, az előbbit választanám. Most, hogy egy mondattal megsértettem több milló embert, a youtuberek közönségét, lássuk, miről akar szólni ez a könyv. Adta volna magát az ötlet, hogy „betegkönyv”-et írjak, annak mintájára, ahogy a blogomat „betegblog”-ként titulálták néha. A „betegkönyv” az én olvasatomban annyit jelentene, hogy ilyen „küzdelmem az XY betegséggel”, amilyet nem egyet írtak már, tehát meglehetős hagyománya van. Kórtörténet és személyes élmények, néha kezelőorvos gondos felügyelete alatt, a jól bevált recept ez. Ehhez nem volt kedvem. Kedvem lett volna viszont egy szöveges számítógépes játékról írt könyvhöz. De attól is elment bizonyos körülmények hatására. Akkor miről? Hát, persze, mindről egyszerre. És mégis külön-külön. Kórtörténet és kortörténet, játékok és nem-játékok, multimédiás szövegek és blogok, digitális kultúra. Néhány szép esszében összefogalava. Mint Virginia Woolf a Saját szoba című könyvben. Az esszé manapság eléggé népszerű bizonyos területeken (pl. oktatás), és borzasztóan népszerűtlen máshol (szinte minden területen). Természetesen, jogomban áll mondani, hogy „Kit érdekel?”, és mondom is. Egyesek szerint mindig öntörvényű voltam. Nem akarok divatba hozni semmit, hiszen soha sem követett senki (mint ahogy én sem követtem senkit).

A megvalósulás pedig vagy ingyenes lesz, vagy nyomott áron kerül forgalomba terveim szerint. A legvalószínűbbnek tartom azt a modellt, hogy az ekönyv ingyenes, és a nyomtatott példányok ára jelképes lesz, ami fedezi a munkadíjat. Nyilván, ezeket az ötleteimet nem a kisujjamból szoptam, hanem kölföldi oldalakon láttam. Az esszét is, a kiadványterjesztés módját is. Én csak összehoztam a kettőt. Bár, mostanában egyre kevesebbet járkálok külföldi oldalakon, Magyarországon élni magyar skizofrémként, ez a sorsom, és az, hogy a legtöbbet hozzam ki belőle, a magam és mások számára.

A Jaspers-Plus/4 élménykombinátor

Mostanában kezdek attól fura érzésem lenni, hogy tényleg olvassák, amiket írok, és kezdem átérezni az ezzel járó felelősséget. Nem akarok mindig ezzel példálózni, de érdekes, hogy az Origo-n nem éreztem. Pedig milyen messze vagyok már az idei januári 100000 körüli oldalletöltéstől, a néha 10-20000-es nézettségű bejegyzésektől! Akkoriban hajtott előre valami, nem is tudom mi, talán azt gondoltam, ha belassulok, elkap a pszichiátriai gépszíj. Így is bepróbálkoztak egyesek. Ugye-ugye, kedves Ébredések Alapítvány, és kedves mindenki, akit illet ez a dolog. Egyébként pszichiátriai oldalról tudnak rólam, bár nem hiszem, hogy a bejegyzéseimet túlzottan olvasnák, mégpedig annyit tudnak, hogy "problémás skizofrén" vagyok. Szerintem pedig ők a problémásak, de nagyon, nem győzöm eleget terjeszteni róluk.

Más. Tegnap belekezdtem a tanulmányokkal kapcsolatos teendőkbe, például elolvastam Karl Jaspers Bevezetés a filozófiába című könyvét. Azt kell, hogy mondjam, eléggé érdekes. Bevezetés címén szinte mindenki a Steiger Kornél-féle könyvet favorizálja. Csak azt felejtik el hozzátenni, hogy az a történeti  bevezetés, a Japers-é pedig az elméleti. Eddigi filozófiai olvasmányaim lényegében néhány Matúra Bölcselet könyvre korlátozódtak (Friedrich Nietzsche: Az értékek átértékelése, Platón: A lakoma, René Descartes: Értekezés a módszerről), ez az első filozófia könyv, amit láb-, és széljegyzetek nélkül olvastam. Ez is csak egy bevezetés, mondhatnák egyesek, és igazuk lenne. Persze, szeretem azt a látszatot kelteni, hogy filozófiai szempontból "elengedett kézzel ülök a bilin", ez koránt sincs így. De azt hiszem, még így is tájékozottabb vagyok a témában, mint a "lakóság" 99%-a. A témáról valószínűleg bővebben írok majd. De most...

A Jaspers-Plus/4 élménykombinátor

Következzen, ami még nem volt. Erre sem szeretnék több szót pazarolni most a kelleténél, tudom, hogy nem túl népszerű téma, és nem rabolnám senki idejét. Elég annyi, hogy más dologba is belekezdtem, plus4 emulátoros dolgokba kontárkodtam egy kicsit bele. De ennek is lesz még folytatása, abban biztos vagyok. Az első próbajátékom plus4-en a "Ramazuri, avagy a nagy bevásárlás" című játék 1988-ból. Egy karácsonyi bevásárlást kell elintéznünk a játékban, nagyon sokat segíthetnek majd a megadott linkeken található instrukciók. Azért bátorkodom most ide belinkelni, mert karácsonyi a téma, és már egy ideje ezen rugódozom, úgy látszik. A játékban három ajándékot kell beszereznünk a győzelemhez, nekem ez viszonylag hamar sikerült nemi szerencsével (na, jó, óriási mázlival). Egyébként semmi extra, boltokba kell bejárkálnunk, és ott dolgoznunk, illetve vásárolnunk (ajándékot). Plusz nehezítésként a játék ékezetes karaktereket használ, ezek megkeresése valószínűleg újabb egyéni minijáték lehetőségét képezi. Pl. SHIFT-E: É, CTRL-O: Ő, stb. Jó szórakozást!

Végigjátszás: http://plus4world.powweb.com/software/Ramazuri

Maga a játék: http://plus4world.powweb.com/play/ramazuri

Ui.: Ne legyünk nyelvtannácik játék közben, mert a helyesírás csapnivaló, és programozózseni-nácik se legyünk, mert előfordul benne logikai buktató is (pl.: Nem kell a boltba bemennünk, hogy dolgozzunk, az ajándékvásárláshoz viszont igen...).

Szörnyecskék - Gremlins

Az elmúlt években annyira el voltam tájolva a karácsonyt illetően, hogy fogalmam sem volt róla, hogy komoly hagyománya van a karácsonyi horrorok gyártásának. A szörnyecskék is ebbe a kategóriába tartozott eredteileg, némi fantasy, illetve paródia beütéssel fűszerezve. Az elmúlt években én is egyre inkább a karácsony fantasztikumba hajló feldolgozásai felé fordultam, mint a Karácsonyi ének vagy a Grincs. Azért mondom a szörnyecskékről, hogy eredetileg a horror műfajba tartozik, mivel mai szemmel már jóformán semmi ilyesztő nincs benne. Inkább karácsonyi groteszknek mondanám. Azért hangzott el ebben is 1-2 erős mondat, pl.: "A karácsony azoknak való, akiknek van családja. Aki egyedül van, inkább a halált hívja ilyenkor." Elhangzik az is, mennyien lesznek ilyenkor öngyilkosok. Szerintem ebben az időszakban inkább a többi ember hiánya, meg az időjárás, ami nyomasztó, nem hiszem, hogy mindenki annyira családcentrikus, ha egyedül marad, első dolga lenne kinyírni magát karácsonykor.

Szörnyecskék - Gremlins

A történetre röviden kitérve: adott egy kétbalkezes feltaláló édesapa, meg a képregényrajzóló gyereke, aki jelenleg egy bankban dolgozik. Az édesanya háziasszony. Az apja megszerez karácsonyra egy mogwait, vagy mit, ebből persze újabb bonyodalom keletkezik. A Gizmó névre keresztelt mogwai tartásának 3 szabálya van: ne tegyük ki erős fénynek, nem érheti víz és nem ehet éjfél után. Ezt nem sikerül betartani: a szörnyeket (mert hogy egy idő múlva már többen vannak) víz is éri, esznek is éjfél után. A család elég természetesnek veszi, hogy egy szörnnyel éljen együtt, meg még egy pár logikátlan dolog előfordul a filmben. Ettől eltekintve eléggé szokták szeretni a történetet, engem nem hatott meg annyira, hogy a második részt is azonnal megnézzem utána (merthogy az is van, természetesen).

Aztán közben beugrott, hogy a filmet láttam már korábban, a VHS-korszakban, de körülbelül semmi nem maradt meg belőle, csak a szörnyek film közepe körüli tobzódása, még néhány jelenetnél volt enyhe déja vu-m. Ami még eszembe jut, hogy a filmnek semmiféle karácsonyi üzenete nincs (vagy csak nekem nem sikerült megtalálnom benne), ennek ellenére elég népszerű (volt annak idején).

impressziók + web 1-es szir-szarok

Most, hogy végleg felhagytam az Origo-n való blogolással, arra gondoltam, hagyom ezt a tematikus bejegyzés-gyártást a fenébe. Nem mondom, hogy nem lesznek 1-1 témáról írt dolgaim, vagyis összefüggő szövegek, de inkább nem, főleg az impresszióknak, avagy hangulatoknak szeretnék most már inkább teret adni, mint az első blogok idejében. Tervezek komolyabb írásokat, offline. Ezt a tevékenységemet Projekt Gutenbergnek nevezem el, persze tök lényegtelen, hogy nevezem el, mivel senki se fogja látni. Illetve az lehet, hogy közreadom ilyen zine formában (ennek nincs magyar megfelelője, se nem magazin, se nem fanzin, hosszabb-rövidebb agymenések gyűjtőhelye, leginkább esszékhez hasonlítanak majd). Első témám lesz az, amit az Internet spiritualitása részben kezdem el pedzegetni, az újmédia, vagyis a web 1, 2, 3 egy skizofrén elmebeteg/spirituális ember szemével. Persze, egyiknek sem vallom magam mindenáron, de valahol el kell kezdeni (az önmeghatározást). Szóval ez a sok probléma mind azért merült fel, mivel a Skizofrénia underground megszűnt, értsétek már meg végre, hogy megszűnt, tudjátok ti, mi az, hogy nincs, nem létezik? Na, az a Skizofénia underground idén decembertől.

impressziók + web 1-es szir-szarok

Felmerült még ötletként, hogy haladjak a trenddel, hogy YouTube videót/videókat (úgynevezett vlogot) gyártsak, de ezt az ötletet egyre inkább kezdem elvetni, mert én nem szeretem a kamerákat. Nem, nem azért, mert skizofrén vagyok, hanem egyszerűen azért, mert nem szoktam meg az élőben való szereplést, ha egy mód van rá, nem is akarom megszokni. Nem zárkózom el végérvényesen az ilyesmitől, de nem hiszem, hogy túl gyakran fog előfordulni ilyen alkalom az életben. Aztán ki tudja. Egyelőre N-E-M. A játékokkal való foglalatoskodásaimból is visszaveszek, ez a játékok minőségi és mennyislgi felhígulásából következik. Ezzel párhuzamosan én sem tervezek több játékot. Ha igen, ha mégis, csak profin megtervezett és magyar nyelvű projektbe vagyok hajlandó belefogni/beszállni. Azt hiszem, elmondtam nagyvonalakban, mi várható a jövőben, mi nem. Ha valkinek még valami hiányérzete van, tessék szólni, vagy kézzel inteni (és a kocsinál átvételre kerül a sor). Lehet, hogy ez így elmondva/vázolva sokkal kiábrándítóbb, mint a fix, tematikus bejegyzések az undergroundon, bőbeszédű locsogással, mégis fegyelmezett rendben, de az ottani stílus az ottani vendégszereplésnek szólt.

impressziók + web 1-es szir-szarok

Szívesen fogadtak, szívesen voltam ott. Sokminden összejött, ami miatt ez a tevékenységem megszűnt. Egyébként, higgyük csak el nyugodtan, én voltam a legjobban meglepődve, hogy így történt, mivel mindig azt hittem, hogy örökké tart majd. Persze, semmi sem tart örökké, és azt hiszem, ezt viszonylag hamar sikerült felfognom. Egyébként, ha észrevettük, elkezdtem gyűjteni az ilyen web 1-es szir-szarokat, mármint a mozgó gifeket, csak úgy poénból, 2-t rögtön be is applikáltam a bejegyzésbe. Jó, mi?

karácsonyi evangélium

A változások korát éljük. Mindenki és minden változik. Évről évre az ünnepekhez való viszonyunk is. Most persze csk magamról beszélek. Figyelem magamon a kor tüneteit , és rávetítem másokra. Magam részéről amint, magam mögött hagytam a skizofrén karácsonyok nyomott hangulatát, a karácsony reneszánszát élte nálam. Hogy újra felfedeztem. Sajnos nem tartott sokáig. Az ember nem indul már magányos felfedező utakra. Szerintem a karácsony leginkább arról szól manapság, hogy mindenki megpróbálja kifejteni a véleményét, hogy szerinte miről szól a karácsony, és amúgy általában az ünnepek, meg az a szeretetnek nevezett izé, amivel a másokhoz való kötődésünket nevezzük. A karácsonyt szinte kivétel nélkül mindenki megpróbálja kisajátítani magának, és akinek más a véleménye, az h*lye.

karácsonyi evangélium

Nekem a karácsony mindig is arról szólt, hogy minél menőbb ajándékot kapjak a szüleimtől, gyerekkoromban is ezt jelentette, és attól fogva mindig, majd jöttek az említett skizofrén karácsonyok, amikor _nem_érdekelt_semmi_, majd egy kicsit elcsodálkoztam a karácsonyi hagyományokon, szokásokon, vélekedéseken, de arra már nem jutott idő közel 40 éves fejjel, hogy magamévá tegyem valakinek a témáról alkotott látásmódját. Amúgy sem arról vagyok híres, hogy másokra hallgatok fontosabb dolgokban. Tehát vissza a bennünk élő gyermekhez: minél értékesebb ajándékra hajtani (hasznosságban), a többi le van b@xva.

Az idei karácsonyon különben sem jut sok időm elmélkedni, morfondírozgatni, filozofálgatni az elmúlt, jelenlegi és eljövendő karácsonyok szellemén, mert a tanulási dolgokat kell megszervezni, kialakítani a januári vizsgák menetrendjét, és ahhoz mérten esetleg bele is kapni már valami érdemi munkába. Arról nem is beszélve, hogy kemény újságkihordási időszaknak nézek elébe, ami a két napon kívül előreláthatóan melóval fog eltelni. Holott januártól már nem dolgozom a cégnél. Akkor ezt tekinthetjük úgy, mint az én ajándékomat, hogy feláldozom magam egy olyan ünnepen, ami alapból mindenkinek kijár, olyan ismeretlenekért, akiknek még jelent valamit a karácsony, és hogy ne kelljen helyettesíteniük a körzetemet, latyakban, mínusz fokban, sz@r időben bevállalom a munkát. Tekinthetjük. Mint ahogy Jézus vállalta a kereszthalált felebarátaiért, én is megcselekszem ugyanezt mikroszinten.

Ja, hogy elnéztem az időpontot ez már a húsvéti témám...? Mindegy, születés és halál, egy tőről fakad, drága testvéreim, mostanában már, úgy látszik, nemcsak az évszakok keverednek a klímaváltozás miatt, hanem az ünnepi témák is a fejemben. Ez a poszt sem a legjobkorra lett időzítve, karácsonykor talán hatásosabb lett volna, mindegy bevezetem az előkarácsony fogalmát, az elő-, és pótszilveszterek mintájára, egy olyan ünnep kedvéért, amit igazából nem is tartok annyira. Mindegy, boldog előkarácsonyt!

Mi az a Világok harca?

Mivel egy filmtörténeti (de még inkább rádiótörténeti) klasszikusról van szó, amit többször felemlegettek már órákon, most megnéztem. Az eredeti történetet H. G. Wells írta 1898-ban, a híres rádiós változatot Orson Welles készítette 1938-ban. A legenda szerint a rádiójáték hatására pánik tört ki az Egyesült Államokban, mert az emberek azt hitték, hogy az idegenek megtámadták a valóságban is a Földet. Egyesek szerint ezt a menedemondát csak a New York Times terjesztette el, mert féltékeny volt a rádióra, hogy közönséget von el az újságtól, és így próbálta bebizonyítani, hogy a rádióhallgatás káros hatásokkal jár a hallgatójára nézve. Habár az Egyesült Államokban nem tudunk a műsor halálos áldozatáról, Ecuadorban, 1949-ben a műsor sugárzása utáni zavargásokban 10 ember életét vesztette.

Mi az a Világok harca?

Én a 2005-ös változatot néztem meg, amit Steven Spielberg rendezett. Mit lehet róla mondani? Eléggé kezdetleges a sztori, ahol az idegenek egyeten motivációja, hogy kiirtsanak mindenkit, aki él és mozog a földlakók közül. Úgy olvastam, hogy a szereplők bemutatása is gyengécske oldala a filmnek, bár én ennél jobban nem szerettem volna őket megismerni. Szerintem a film erőssége az atmoszférateremtés: (gondolom, hogy) teljesen élethűen ábrázolja az egyesült államokbeli hétköznapjait a film történetének az idején. Az idegen lények a filmben az úgynevezett Tripodok, akik először lőnek, és azután sem kérdeznek semmit. A film cselekményének a követéséhez nem kell túl sok ész, mindenki motivációja világos: az emberek túl szeretnék élni az inváziót, az idegenek azt szeretnék, hogy ez ne sikerüljön nekik. A végének a poénját akár le is lőhetném, de nem teszem, annak ellenére, hogy elég nagy csalódás lehet sokaknak.

A filmhez még annyit tennék hozzá, hogy az idegenek bizonyára nagyon gonoszak, ha ilyenekre vetemednek, de az emberek sem piskóták, hogy a saját szórakoztatásukra egy milliók halálát és szenvedését bemutató alkotáson szórakoznak, kapcsolódnak ki, és mesélik el újra meg újra, mivel valószínűleg már minden bőrt lehúztak róla, és az érdeklődés nem csökken a film iránt jelentősen.