Felmondásom története az újságnál

Végül úgy éreztem, szétszakadok a 2 mhely között + az egyetem... Már csak dolgoztam, vagy aludtam, vagy azon gondolkoztam, hogy aludjak-e (vagy dolgozzam-e). Minden tiszteletem azoké, akiknek több munkahelye van, nekem ennyi volt. Győzött a jobb ajánlat: a szakkörbe is be kell járni, DE tanulhatok munkaidőben, az újságnál viszont ezt nem tehettem volna meg. Az eredeti tervem is az volt, hogy ne kelljen az újévet újságkihurcolással kezdeni, és végül úgy is lesz, hogy kitöltetik velem a decembert.

Felmondásom története az újságnál

Sokáig győzködtem magam, de amikor végre rászántam magam a felmondásra, és bementem a szerkesztőségbe, mindenre számítottam, csak arra nem, ami fogadott, a lapterjesztési menedzser a bejelentés hallatán azt mondta, ezt nem bírja tovább, ő is felmond, és otthagyja az egészet. A többiek csak lestek a szerkesztőségben. Gondolom, nem könnyű ez a téli időszak, és éppen nálam szakadt el a cérna. Nekem is nehéz volt meghozni a döntést, de már ha így alakult, azt is megfogadtam, hogy soha többé fizikai munkát, már nemcsak tűt és cérnát nem fogok a kezembe venni, de semmi ilyesmit nem fogok vállalni, annak ellenére, hogy skizofrén vagyok - vagy annak tartanak. A kis társ. hajlamos azt gondolni, ha mentális beteg vagy, csak alja munkát végezhetsz, szellemi munkát végezzenek az "egészségesek", de az élet bebizonyította, hogy sok "egészséges" hülyébb sok "nem egészségesnél".

Egy kedves ismerősöm szavaival élve én nem a legtehetségesebb kukás címre pályázom, hanem az eszemmel keresnék pénzt - ha már történetesen úgy alakult, hogy abból van a legtöbb.

A decemberi kihurcolási időszakot még becsületből végigcsinálom, a hétvégén az utolsó egyetemi órákat, a szakkörben az utolsó munkahetet, de igazából már a 2019-et várom. Nem gondoltam, hogy pont a 2019-es év lesz, ami elé ennyi várakozással tekintek. Amit az újságnál megtanultam: az idő értékét, hogy kevés áll belőle rendelkezésre, és nem szabad elsz@rni hiábavaló dolgokra, még akkor sem, ha pillanatnyilag kedvünk van valamit csinálni, vagy csak éppen nincs ellenünkre. És az egészségre is jobban kell vigyázni. Én optimistán tekintettem erre a kihurcolásra: azt hittem, javítja majd az erőnlétem, de inkább fordítva: tiszta ronga a fizikumomra nézve. Ha így folytattam volna, tutira megsínyli az egészségem, pláne úgy, hogy a másik mhelyen is helyt kell állnom. Történet vége.

A pszichiátria kupleráj jellege

Nem szívesen írok ezekről a dolgokról, egyeseknek talán újdonságszámba megy, hogy a pszichiátria egy része mindig is kuplerájként működött, erre a funkciójára most hivatalosan is rátettek egy lapáttal a progresszív Nyíregyházi pszichiátrián, és a betegeknek a hivatalos terápia részeként elkezdtek vakrandikat szervezni. Persze, hogy "az orvostudomány fejlődik", legalábbis követi a trendeket, mert amikor már össztársadalmi szinten megy a motoszka, abból a pszichiátriának is ki kell vennie a részét, természetesen. Nem, mintha eddig kimaradt volna belőle. Egyáltalán nem csináltak titkot régebben sem belőle, hogy - főleg nyári időszakokban - d*gni jártak az emberek a pszichiátriára. A pszichiátrián alakultak azok a dugópajtási viszonyok a betegek között, amik miatt egy csomó házasság tönkrement, mert a pszichiátria mindig is egyfajta furcsa erkölcsiséget képviselt. Vagyis valljuk be őszintén, semmilyet.

A pszichiátria kupleráj jellege

A pszichiátrián, aki nincs leoltva, leszedálva, illetve nem impotens még a rivótól, vagy mástól, természetesen a legfőbb ottani funkciónak a kuplerájos jelleget, illetve hangulatot tekintette. Akinek ott feláll valamije, az nagy király, és - mivel a pszichiátriai kezeltek között soha nem lehet tudni, ez meddig tart - természetesen ki kell használni, ameddig még lehet. Ezzel a jelszóval szinte csak az nem volt lesz*pva a pszichiátriai intézmény udvarán egy időben, akit annyira leszedáltak, hogy a világát se tudta, és nem a legfőbb gondja volt a micsodájával törődni. Egyesek rendszeresen kimondottan csak b@szni jártak be, mármint, aki él és mozog, lehetőleg mindenkit. És ha valaki azt gondolja, hogy ez csak amolyan mendemonda, a pszichiátriai folklór része, megnyugtathatom, hogy nem az.

Ezt a funkciótját gondolta most kiterjeszteni a Nyíregyházi pszichiátria, amikor elkezdett a terápiás eszköztárába belevenni olyan jellegű dolgokat, amik bátran felvehetik a versenyt a Badooval, de akár a Tinderrel is. Szegény betegeknek úgysincs pénzük netre, annyi újítást hoztak be, hogy mivel amúgy is csóri nyomorultak, hát tök mindegy kivel kefélnek, elkezdtek kötelező jellegű vakrandikat szervezni. Ez, mondjuk nekem élből a glory hole intézményét juttatja eszembe, ahol a hölgyek ismeretlen embereket elégítenek ki egy lyukon keresztül, a logika ebben is valami hasonló lehet. Tehát most már úgy döntöttek, hogy a betegek nem mennek bele elég kétes megítélésű kapcsolatba egymás között, KÖTELEZŐVÉ TETTÉK számukra ezeket a gloryhole-jellegű alkalmakat. Úgy gondolom, ezután a pszichiátria hivatalosan is használhatná a piros lámpás megkülönböztetést mint legális bordély. Remélem, ez már lassan az utolsó felvonás a pszichiátriának az utóbbi időben már börleszkbe hajló történetében, nem elég, hogy testileg és lelkileg hendikeppé varázsol a pszichiátria, kötelezően előírják, hogy erkölcsileg is züllesszük már le a nyomorultakat. Mindezt pszichológus asszisztálásával. És akkor "az orvostudomány fejlődik". Aha. Akkor lassan már kezd új értelmet nyerni a "FUCK PSYCHIATRY" kifejezés is...

Az internet spiritualitása és a gondolatfelhő

Reggel olyan érdekes gondolataim voltak újságozás közben, hogy muszáj voltam végigpiálni az utat, hogy ki ne essek a hangulatból, és el ne felejtsem a gondolatok nagyrészét, és le tudjam őket írni. Persze, mikor hazaértem, egyből bedőltem az ágyba, majd végigtoltam a munkanapot 150-es vérnyomással... Érdemes volt? Hát, lássuk csak...

Az internet spiritualitása és a gondolatfelhő

Valahogy a spiritualitás és az internet témaköréről lenne szó, csak nehéz elkezdeni, lévén, hogy már nem tájékozódom annyira a spiritualitás világa felé, ami ezelőtt volt, az is a betegséggel kapcsolatos kíváncsiság miatt főleg... Hát, jó, a spiritualitásnak van egy sarkalatos témája, aminek a létében általában meg szoktak egyezni, és ez nem más, mint az Akasha-krónika néven elhírésült tárgy vagy képződmény, ami magában foglalja az összes valaha leírt, vagy elbeszélt, elkészült, illetve kigondolt dolgot, ami emberi agyban csak megfordulhat... olvastam erről egy könyvet is, de nem nagyon maradt meg a tartalma... a könyv jó volt... de...

Kérdésem már most, hogy az internet megjelenése mennyiben befolyásolja vajon az Akasha-krónika létét vagy nem létét, mert, ugye, azt nem nehéz észrevenni, hogy legalábbis komoly koonkurenciája egyik a másiknak. Arról is szó szokott esni, hogy az internet ilyen "technikai izé", spirituális ember sokszor, köszöni, nem él vele... csak az ilyen "természetközeli" dolgok érdeklik. Talán, ha nem csak azok érdekelnék, látná a fától az erdőt is, és esetleg megfigyelhetné, hogy az internet mennyiben valósította meg máris azokat a célokat, amiket a spiritualitástól vár. Elég például a mentális dolgokra gondolni, mondjuk a "gondolatátvitel", amennyiben nem vagyunk teljesen maradi felfogásúak, elismerhetjük, hogy az internet segítségével a világ szinte bármelyik pontjáról lehetségessé vált. Elég felcsatlakozni a hálózatra, és ha mindkét fél szándéka találkozik, akkor a kommunikáció is létre jön, elpbb-utóbb, valamilyen formában.

"Ami az interneten nincs rajta, az nincs meg sehol"

Nyilvánvaló hülyeség, mivel az engem általában legjobban érdeklő írott tartalmak általában nincsenek fent a neten, szerzői jogi kérdések miatt. Elkezdhetném sorolni, hogy micsodák, de nem ragozom. Elég egyetlen példa ide, például a legújabb szakirodalom, az egyetemi jegyzetek mér rögtön kevés eséllyel vannak fent a neten. Marad a jó öreg könyvtár. Ahova, persze, levelezősként eljutni szinte képtelenség, de mindegy. Ennek ellenére nem nehéz észrevenni a hasonlóságot az Akasha-krónikával. (Nem tudom, az Akasha.krónika hogyan áll a szerzői jogi kérdésekhez, de viccet félre téve, szerintem nem úgy kell elképzelni, mint a netet, hogy szó szerint kijegyzetelhető, letölthető, csak elmével lehet rácsatlakozni, ami eléggé torzíthat is, úgy gondolom.)

A gondolatátvitel és a világkrónika csak két példa az internet spirituális céljainak megvalósulására, a többi is szépen lassan előkerül, ha elkezdjük itt a hangsúlyokat tologatni. Például az emberek manipulálása, a pénzszerzés, információ megosztása, illetve visszatartása a világon bárhol elérhetőek. Ennek a rendszernek, vagy webnek, vagy hálózatnak a megértése, ami az internet, egy mágikus nyelv segítségével történik, aminek legalsó, belépő szintje csak a digitális írástudás, de az algoritmikus programnyelvektől kezdve szinte a gépi kód mélységéig az internet egésze megismerhető és írható, formálható lenne, ha létezne olyan informatikus-mágus, aki ezt a sok tudást mind képes lenne fejben tartani. Szerencsére ilyen nem képzelhető el jelenleg, sőt, az is ritka manapság, ha egy kézbe összpontosul az informatikai tudás, és a világra vonatkozó releváns információk birtoklása. Viszont, amint az informatika alapkészséggé válik, igen érdekes információknak kerülhetünk a birtokába azoknak a megosztásai révén, akik eddig még idegenkedtek az informatikától.

Akik pedig már eleve benne élnek az internet világában, egyre inkább bonyolultabban gondolkoznak a világról, ott is a benne kitöltött helyükről/szerepükről. Elég csak az olyan közöségi oldalakra gondolni, mint a Facebook vagy a Twitter, hogy ne menjünk messzire, egy szempontból vizsgálva ezek csak internetes oldalak, ahol az egyén megnyilvánul, de mi van akkor, ha a fagyi visszanyal, és elkezdenek az egyénre úgy tekinteni, mint twitteres és facebookos megosztásainak avatárjára, evilágbeli megjelenésére? Gondolkodásunk struktúrája is változik egyúttal, mindennapi döntéseim során sokszor szembesólük a helyzettel, hogyha pl. döntési helyzetbe kerülök, melyik funkcióban, milyen minőségben vizsgálom a kérdést, vagy döntök róla. Az informatikus, a kommunikáció szakos, esetleg az újságkihordói énem érvényesül? Netalán még mindig meghatározó ebben is a skizofréniám vagy az alkoholizmusom? Milyen funkcióm játszik szerepet a gondolkodásomban és mennyire? Az erre adott válaszom a gondolatfelhő jelensége: inkább már jellemzőbb, hogy moduláris a gondolkodásunk, minthogy ténylegesen szavakkal leírható idézetek formájában gondolkoznánk...

Szóval, ilyesmikről gondolkoztam hajnalban, csak sokkal mélyebb szinten, és a jórészét természetesen elfelejtettem, amikor a kezem beleért a bilibe, de ha utána nézhetnék a témának, egy tanulmányt megérne a téma (talán).

Gizike Java chat

Közérdeklődésre tarthat számot (vagy nem), hogy egy ideje tag-elem a bejegyzéseket. A legfontosabb kategóriák a dühöngő, kalcsör és kockaság tag-ek lesznek egyelőre, aztán majd meglátjuk. A kockaság rovatban egyelőre 2 téma van, egy b2evolution sablon, és ez a bejegyzés, ami legújabb Java-s ámokfutásomat taglalja. Bár néhány játékos téma is elférne itt, azt hiszem. Na, ennyit erről.

Heló, heló, nem tűntem el... Ja, már ennyi az idő? Igazából az elmúlt 1-2 napban nem nagyon szóltam senkihez különösebben, mert lefoglalt a szg. Egy Java chat maradványaiból próbáltam meg rekonstruálni az eredetit, végül nagyjából tűrhetően sikerült. Hogy miért szórakozom én Java-s chat-ekkel? Nos, ez nálam a lelki felkészülés a tanulás előtt. Olyan, mint mikor más takarít, főz, rendet rak, én is próbálok valami teljesen nem odaillőt csinálni. Igazából a legtöbb időm a Java fejlesztői környezet kialakítására ment el. Akkor összegezném a tapasztalatokat: NetBeans 9.0, tessék elfelejteni, egy rakás sz@r az egész. Ha vki komolyan Java-ban akar még fejleszteni (na, jó, gyakorolni), marad a NetBeans 8.2. Azt is csak Windows alatt sikerült életre kelteni. És az Eclipse is felejtős. Nem vagyok egy nagy Java szakértő, inkább csak olyan szimpatizáns-féle. Olvastam, hogy 2019 januárjában megszűnik a Java 1.8 támogatása, illetve fizetőssé válik a Java. Nekem is pont most jutott eszembe?

Gizike Java chat

És akkor voilá! Így fog kinézni a cset belépési ablaka... Majd fel fogom tölteni ide a forrásfájlokat is. Jórészt nem az én alkotásom ez a chat, de hogy ki volt az eredeti szerzője, azt ma már kideríteni majdnem lehetetlen. Vándormotívumként feltűnik belőle itt-ott kódrészlet a neten, inkább már a netes folklór részének tartanám... Mindenki hozzátesz egy kicsit, vagy elvesz belőle, tisztára, mint a nép(mese)költészet. Általában onnan lehet felismerni, hogy a szerver alkalmazás az 1004-es porton figyel. De láttam már variánsát 4444-gyel is vagy 10004-gyel, sz'al… Na, mindegy, amint lesz időm, akkor felrakom a forrásfájlokat és megpróbálom beizzítani ezen az oldalon is valami menüpont alatt, de nem garantálok semmit... Közben feltöltöttem a forrást, a csatolmányok (attachments) résznél letölthető.

Ha valaki idáig jutott az olvasásban, akkor már tényleg mindenre el van szánva, szóval bónuszképpen elmondom, hogy újabban én is kezdem osztani azt a véleményt, hogy a legjobb tevékenység otthon tölteni az időt a szg mellett. És nem az internet miatt. Már gyerekkori abúzusnak számít. Mindig is ez volt a kedvenc elfoglaltságom, a többi csak utána jött, csak sokáig hanyagoltam. Kár volt. Úgy érzem, a kalandozások kora véget ért számomra 40 évesen. Vissza a gyökerekhez. Jó éjszakát, gyerekek!

Dance in Blood, Intudia, B-horror

Valójában az van, hogy kezdek ráérezni a horror műfajra, ezekből is inkább a lightosabb, vagy a B-kategóriás műfajra fókuszálva. Nekem ez a múlt századvégi Amerikát idézi, ahol sosem jártam, de mégis különleges érzés fog el, ha rágondolok. Olyan messze van, hogy ott minden megtörténhet, mi pedig itt a biztos távolból figyelhetjük az eseményeket, ezek a veszélyek nem ránk leselkednek, hanem távoli emberekre egy távoli országban (más helyen és idpben), a kulturális különbségek miatt jobban érzékelhető az egésznek a fikcionális jellege. A múltkor a Boszorkányüldözés című filmről írtam, ami bűn rossz, mégis valahogy megbántam, hogy annyira lehúztam. Egyesek szerint létezik az "annyira rossz, hogy már jó" kategória, ebből lehetne építkezni vagy kiindulni. Most egy rövid horror játék kapcsán merültek fel bennem ezek a gondolatok. A játék címe Dance in Blood, és az előkelő utolsó helyet szerezte meg az EctoComp halloweeni versenyen a kategóriájában. Na, meg úgy "en bloc" is. Vajon mi lehet a balsiker titka? Szerintem az, hogy nem "native speaker" fejlesztők írták, ráadásul Amerikáról, és a jórészt angolszász anyanyelvű zsűri szerintem jobban berág erre, mintha tele lenne helyesírási hibával.

Dance in Blood, Intudia, B-horror

Ebből a szempontból ők is aranyosak: kulturális kérdésekben az amerikaiak meglepően nacionalisták, ahogy észrevettem. Azért a játék is elkövet 1-2 formai hibát, ami a PC történetvezetés szempontjait teljesen figyelmen kívül hagyja, talán ettől gőzölt be teljesen a zsűri. A játékban megkapja mindenki a magáét: a melegek, a mentális betegek, indián őslakosok, stb. A sztori nem bánik kesztyűs kézzel a tabu témákkal. Rinyálhatnék én is, hogy egy (vélhetően skizofrén) mentális állapotot (tömeg)gyilkosság indikátorának állít be, de inkább legyintek rajta: a játék a fentebb említett okok miatt aligha vehető komolyan. Sőt, inkább tekinthető a B-filmek kliséinek a gyűjteményeként, mint valódi társadalmi mondanivalóval rendelkező alkotásként. Van egy kérdés, ami már régen foglalkoztat kissé (tudok tőle aludni, de azért mégis): vajon mennyire beavatkozás a szerző(k) autonómiájába az az amerikai elvárás, hogy bizonyos dolgokról nem szabad, vagy csak bizonyosféleképpen szabad írni, mert akkor következik az ejnye-bejnye és a lehúzás (esetleg: beperelés, betiltás). Ez alól csak néhány kivételezett esetben van eltérés: például az Amerikai psziho tudomásom szerint tök beteg film/könyv, mégis szokás érte az egekig magasztalni az íróját, Bret Easton Ellist, viszont ha olyasvalaki feszegeti a tabu témákat, aki (még) nem elismert, kijár neki leszólás. Így jártak a játék készítői is, az Intudia nevű dán interactive fiction csapat, illetve szerzőpáros. Amellett, hogy láthatóan sok energiát fektettek a projektjeikbe (mind a honlapjukat, mind a játékaikat illetően), nem találtak kedvező fogadtatásra sehol. Mért is? Főként az amerikai kulturális nacionalmus (sovinizmus?) miatt, ami szerintem a kultúra minden területén megmutatkozik.

Az Origo-sztori(m)

Az Origo-sztori(m)

Vallatótiszt: Hogyan került kapcsolatba Ön az Origo-val?

kszf: Hát, az úgy volt, tetszik tudni, hogy én akkoriban a freeblogon vezettem egy abilify.freeblog.hu aldomainen futó blogot, ami az akkori kornak megfelelő színvonalon állt, egyébként annyit próbált meg bemutatni (lemodellezni), hogy egy skizó is képes összefüggően kommunikálni (panaszkodni, rinyálni), ez nagyjából megfelelt az akkori várakozásoknak, sőt, felül is múlta azokat, amit egy skizóval szemben követelményként támasztottak. Annyira felülmúlta, hogy szerintem nem is nézték jó szemmel a pszichiátrián, ugyanis már a puszta létével eleve összetört egy csomó skizofréniával kapcsolatos mítoszt, amik arról szóltak, hogy milyen tevékenységi körökben NEM kompetensek a skizofrének, vagyis mikre nem képesek, miket nem tudnak ellátni. Tehát már az, hogy volt, megcáfolt egy csomó skizofréniáról szóló közhelyet, amit marhára komolyan vettek akkoriban, és a betegség tüneteként voltak elkönyvelve hivatalosan. Főként negatív tünetekről van szó. Nem szokás engem feltüntetni semmiféle szakirodalomban, sőt, szokás úgy tenni, mintha soha nem is léteztem volna, de nem kevés szerepem volt a skizofréniáról szóló (köz)gondolodás megvátozásában. És nem annyira a freeblog révén, hanem inkább már az Origo révén. Az eredeti kérdésre (is) válaszolva: azért mentem át a Reblogra, mert a freeblog megszűnt. De ez még nem jelentett automatikus Origo-s megjelenést. Ahhoz először kellett egy országos botrány, ami köztem és a nyíregyházi pszichiátria között tört ki. Amiben az Origo váratlanul kiállt mellettem, azzal, hogy megjelentetett. Ennyi volt a történet.

Vallatótiszt: Minek képzeli Ön magát?

Kszf: Hát, tetszik tudni, már semminek, vagyis kommunikáció-, és médiatudomány szakos hallgatónak, egy mentális betegekkel foglalkozó érdekvédelmi szervezet informatikusának és újságkihordónak... öö... hírlapkézbesítőnek, lapterjesztőnek, vagy hogy mondják. Egyébként nagyon sok időnek kellett addig eltelnie, hogy én így képzeleghessek, hogy mi vagyok én egyáltalán. Néha úgy érzem, még mindig az a riadt kisfiú vagyok, akit bevágtak gyöngyöt fűzni a szociális foglalkoztatáson. A spektrum szerintem elég széles, ami mentén mozogva gondolkodnak rólam az emberek, szerintem leginkább és elsősorban is csodabogárnak tartanak, csak nem mernek már előttem nyilatkozni, mert félnek, hogy megírom valahova. Egyébként ez a grafománia, ami abból alakult ki nálam, hogy folyamatosan a közvetlen környezetemet megkerülve kellett kommunikálnom értelmesebb emberekkel a skizofrénia betegség helyzetéről és prognózisáról. A környezetem mindebből a hosszú évek alatt annyit volt képes felfogni, hogy "rossz fényt vetek a pszichiátriára", amely felismeréshez ezúton is mélyen gratulálok nekik, tisztelettel. Egyébként a kérdésre (is) válaszolva, az, hogy minek képzelem magam, és hogy minek szeretném képzelni magam, két külön dolog. Legvadabb képzeletemben jól menő bloggernek, ha ez a szóösszetétel nem lenne máris anakronisztikus, honlapkészítőnek és újságírófélének. Egyelőre errefelé tendálok, csíráiban már megvannak ezeknek a feltételei nálam. Nem könnyű életszakasz ez sem. Sőt, talán az eddigi legnehezebb. Ami mégis pozitív benne, hogy már nem a betegséggel küzdök, nem is az előítéletekkel, hanem, mondjuk, hogy önmagammal. Nehéz természetem van magam felé.

Vallatótiszt: Mi ez a blogmánia?

Kszf: Hát, teszik tudni, az úgy volt, hogy mire beértem volna mint valamire való irodalmár, addigra elhatalmasodott rajtam ez a betegség, az egyetem elvégzése előtt. Képzettségileg szinte készen álltam, a papírom nem lett meg. El tudja képzelni, amint az újságok és folyóiratok kapkodnak egy frissen skizofrénné vált ember után a nullás (kétezres) években. Nyilván, elképzelni mindent el lehet, csak ennek, kérem szépen, semmi köze a valósághoz. Ráadásul az én utam nagyon ritkán keresztezte a hivatalos irodalmiság hm... mondjuk így, intézményesített kereteit, mert azt is... hogy is mondjam csak, leszartam, mint a pszichiátriát, na, azért nem annyira, de azért jó nagyívben. Nyilvánvalóan sok mindennel nem értettem egyet, ami ott folyik, és ahogy folyik, vagy mondjuk úgy, bántotta a stílusérzékemet. A leginkább az nem tetszett, hogy megpróbáltak, vagyis megpróbálnak mind a mai napig elitkultúrát teremteni a mindennapi élet teljes kirekesztésével, sokkal hamarabb megírnak egy történelmi regényt, mint hogy mi történt velük, vagy mi a véleményük a hétköznapi dolgokról. Ami nem feltétlenül baj, csak úgy érzem, hogy így elveszti az egész egy csomó funkcióját, és hobbisták kezébe kerül az egész nyelvi-irodalmi ügy, ami még mindig nem baj, ami a leginkább szemet szúr, hogy magasztos képpel parádéznak a kultúra kizárólagos letéteményeseként, amitől én módfelett rosszul érzem magam a társaságukban. Mindenezkből szerintem egyenesen következik a válasz a blogmániára, vagy nem értettem a kérdést.

Vallatótiszt: Hogyan próbál Ön megszökni?

Kszf: Megszökni miből? A helyzetből, a felelősségrevonástól vagy a saját életemből? Próbálok előrefelé menekülni, ami nem mindig sikerül. Például egy időben úgy éreztem, jó lett volna elindulni az influencerkedés felé. Csakhogy ennek is kökemény koreográfiája van, egyfajta franchise, ami működteti. Ami a mentális betegségek világában nem feltétlenül működik. Nem adhatok el Abilify-t vagy depressziót az embereknek. Az elsőhöz nincs engedélyem, a másodikra pedig nincs igény szélesebb körben. Ahogy az Origo szerkesztői rámutattak: a mentális betegségeknek nincs tőkeerős piaca, így az erről való gondolkodás is életképtelen hosszabb távon. A bloggerkedéseimben megpróbálok most háttérbe szorítani magam, más tevékenységeim javára. Megmondom őszintén, kurva nehezen viselem. De vannak olyan helyzetek az életben, amikor egy kicsit türelmesnek kell lenni. Ezt az időszakot - mi mással - egy bloggal próbálom meg áthidalni, a Grafomán dühöngővel. Ha visszatérek valaha szélesebb közönség elé, az leginkább kulturális témában lesz, vagy semmilyenben. A mentális betegség témája - ha egyáltalán megjelenik - háttérbe szorul nálam. Talán itt is van az ideje. Az ember csak burnoutos lesz tőle, és kiég, mint egy pszichiáter. Ami ezt a leginkább indukálja az, hogy a mentális betegségek témájában nincs új a nap alatt. Az egész lassan változik, hangsúlyok tolódnak el, csoportosítások, osztályozások bővülnek, illetve szűnnek meg, olvadnak be. Itt a feladatok javarésze már inkább a bölcsész pszichológusokra vár, mint az orvos pszichiáterekre. Az egyik szoc munkásom azt szajkózta állandóan mindenre, hogy "Az orvostudomány fejlődik!", biztatásképpen, nekem. Erre most az lenne a válaszom, hogy "Nem az orvostudomány fejlődik, te buta liba, hanem a társadalmi felfogás változik meg lassan, és azt jól látod, hogy neked ebben semmi szereped, amikor a gondozási központban fiúzol, meg az ebédet várod, nekem viszont igenis volt ráhatásom a dolgokra, ha csekély is, és miközben te azt hitted, hogy te segítesz nekem, én segítettem mindannyiunknak azzal hogy felhívtam egy pár dologra a figyelmet, és te ezt még csak észre sem vetted, mert annyira lefoglalt, hogy kiskutyákat meg tornapózokat ossz meg a Facebookon, meg az ebédet várd egész nap, mint egy kibaszott pszichiátrián, hogy fel sem tételezted, hogy a változás innen indult, mert te csak passzívan vártál az orvostudományra, de nem az újabb gyógyszeren feg múlni, hanem a felfogáson, és amit neked a továbbképzésen tanítanak, az tőlem szopták ki és nem a kisujjukból." Mindenesetre a felfogás már változott, most arra várunk, hogy az orvostudomány és sikeresen lekövesse, és felkiálthassunk, hogy az "Orvostudomány fejlődik!", és egy Dr. előtaggal rendelkező is leírja végre, amit én.

Arról, hogy miért lógok ki minden sorból

Még a sorból kilógók sorából is... Előre szeretném leszögezni, hogy ez nem volt mindig így. A betegségemig (ha ugyan az) megpróbáltam mindenben maximálisan megfelelni minden csoportnak, amelyik volt szíves a tagjai sorába fogadni engem. Talán nem véletlen, hogy még most is az egyetemi csoportban fogadnak a jelek szerint a legnormálisabban. Az újságkihordók sorából egyértelműen kilógok: nem jelenek meg a cucc átvételénél a reggeli szeánszon (hanem benzinkútra kérem), így már kezdettől el is vágtam magam midenfajta ismerkedési lehetőségtől az újságkihordók körében. Ez valahogy így alakult kezdettől fogva. Egyébként úgyis elkésnék onnan is, mostanában 4 óra után van, hogy oda jutok, hogy sikerül végre elvergődni odáig, és felvenni az újságot. Hogy így kicsúszok az időből, egyértelműen főként a Yes, OK! nevű projektem tehet, nem tudom, ki ismeri... Kedvenc törzshelyemmel, a mindenkori bázissal, a Fehér Egérrel is megszakítottam minden kapcsolatot. "Houston, we have a problem..." Nem igazán értették páran, hogy nekem már nincs arra időm, de főleg erőm, hogy oda járjak "iszogatni", ahogy ott nevezik ezta fajta tevékenységet. Volt, aki tényleg nem értette, és annyira szeretett volna velem bulizni, hogy átmászott a kerítésemen, amikor már párszor nem vettem fel a telefont. Vagy a reménybeli ingyen pia sarkallta erre, máig nem derült ki. Csóri apám nyitott neki ajtót, és koptatta le végül, azzal a szöveggel, hogy alszom, mert hajnalban megyek melózni.

Arról, hogy miért lógok ki minden sorból

Nem szép dolog meglépni a saját életünkből, magyarázat nélkül megszakítani barátságokat, de meg kellett tennem. "Új életben járjatok...!" - hirdethetném én is a prédikátorokkal, ha hinnék egyáltalán valamilyen tételes vallásban. Szerintem, ha létezik egyáltalán valamiféle felsőbb hatalom, vagy rendezőelv, egyáltalán nem várja el, hogy az ember térden csússzon-másszon előtte a porban, ez csak az antropomorf emberi viszonyok rávetítése a metafizikai világra. Fú, ez azért kemény szöveg egy ilyen limonádé bejegyzés közepén, de akkor még hozzácsapom azt is, hogy a múltkor, amikor a főnökömmel buliztam, még a Vidoron, akkor is eléggé metafizikai síkra terelődött a szó (általam), és a fő mondanivalóm veleje valami olyasmi volt számára, hogy "nem nehéz hinni a reinkarnációban, mivel hogy a Biblia és a kereszténység tanai szerint simán a pokolra kerülnék", vagy valami ilyesmi. Aprópó, főnökség. Mivel a szakkörben is minden körből kilógok, így nem nehéz belátni azt a tényt, hogy valóban renitens vagyok. Igaz, hogy buliztam egy párszor a kollégákkal (leginkább csak a főnökömmel találva meg a közös hangot), de ez még nyugodtan tekinthető az előző életszakaszom vége körüli időszaknak. Újabban már nem járok ilyen bulikba, mint ahogy a Fehér Egérbe sem, igaz, hogy nem is tudnék ébren maradni, mivel délután már alszom, mint az állat. Persze, ez mind az újságkihordás miatt van, de ha ez nem lesz, ezek az energiák mind a tanulásba lesznek átcsoportosítva, remélhetőleg. Igaz, hogy úgy is felkelek hajnalban, de ha újságkihordás és koslatás helyett tanulnék inkább valamit az idő alatt, az többet érne rongyos 40 rugónál.

Arról, hogy miért lógok ki minden sorból

Végül a szakkörbeli pozíciómról (szakkörnek a munkahelyemet hívom, egy kollégám nyomán, szóval a felelősséget teljes mértékben rá hárítom) mondanék pár szót. A kilógás a sorból talán itt a legszembetűnőbb, mivel hogy naponta bejárok ide hétköznap. Természetesen, képtelen vagyok szót érteni itt az emberekkel, 1-2 kivétellel, de ez nem csak az én hibám, vagyis annyiban igen, hogy nem vagyok tekintettel arra a "boldogok a lelki szegények" állapotra, ami bent uralkodik. Nem érdekel továbbá a klikkesedés, a vallási őrjöngés és a pletykapartik, amik előfordulnak. Bár, gondolom, ez a jéghegy csúcsa, ha feltárnánk például a Facebook privát rétegét, azt hiszem, az ember még azokat a dumákat csak olvasva is elsüllyedne a szégyentől, amiket ezek leosztanak egymás közt. Efelől nincsenek illúzióim. Régebben azt prognosztizálták, hogy a digitális különbségek kiegyenlítésével megszűnnek a szellemi javakhoz való hozzáférésének a klönbségei is, tehát egyfajta kis tudatszint-változás fog bekövetkezni, ez természetesen nem így lett, az internet (pláne a webkettő) maximálisan a "zsák a foltját" elven működik, mindenki megtalálhatja a neki való digitális giccset, és ízlés szerint kedvére dagonyázhat is benne. Tehát hozzáférhetnek ugyanazokhoz a tartalmakhoz, de megfelelő szelektorok híján valahogy mindig csak a saját színvonalukon, vagy az alatt lyukadnak ki. Az újabb világmegváltás - ezúttal tényleg az érdeklődés hiánya miatt - megint elmaradt. Még írni akartam a vezetőséggel való viszonyomról is, de legyen ez inkább egy másik bejegyzés témája - talán valamikor május 40 körül.

Újságkihurcolás - pros - cons

Újságkihurcolás - pros - cons

 

Mivel az #újságkihurcolás nálam a középtávú tervek között szerepelt mindig is, úgy döntöttem, hogy ez a lassan 3 hónap bőven megfelel középtávnak, szeretném valahogy az idén már "lezongorázni", vagyis megszabadulni tőle. A helyzet az, hogy még jó időben sem egy leányálom néha, és nincs megfizetve, most, hogy beállt a xar idő, lassan nem tudnának annyit ajánlani, amennyiért megérné csinálni. Bár eléggé megszerettem a körzetet, és általában az embereket is, akikkel találkoztam, attól félek, hogy itt "a szeretet ereje már nem elég" (by David Lynch, Twin Peaks). Bár általában könnyen rávehető vagyok dolgokra, szerintem, ha valami nagyon kecsegtető ajánlattal nem állnak elő, idén valamikor az újsággal való kapcsolatom - legalábbis egyelőre biztosan - megszakad. Egy tweetben összefoglaltam az erről gondoltak leglényegét, gazdaságtani szempotból, íme, ide teszem mementóul, itt megtekinthető:

 

Csak a szépre emlékezzünk: Ami jó volt benne, hogy sikerélményt okozott, jó volt általában és viszonylagosan normális emberekkel érintkezni (nem úgy), és nem is kellett túlzásba vinni, megmentett a végleges elzüllésre való kísértéseimtől, sőt segített abbahagyni a piálást, annak ellenére, hogy volt pár részeges "kiszállásom" az elején. A végső célt nem sikerült elérni, hogy bekönyörögjem magam a KM-be gyakornoki pozícióba, de nem is nagyon lelkesedtek az ötletért, szerintem, nem kevés lehet ott is a túlkínálat. Mondjuk, ami velem kapcsolatban felmerül, hogy IQ-ilag és tehetségileg és tudásilag sokszor és sokan hajlamosak alulértékelni engemet, de ezt már megszoktam. Ráadásul a skizofrénia sem a legjobb ajánlólevél, hanem, ha lehet, akkor az egyik legrosszabb, ha nem egyenesen az überszar. Sokáig dolgoztam azon, hogy ez ne így legyen, bele is fáradtam, taktikai visszavonulással kiszálltam a skizó(só)bizniszből. Amennyire én képes voltam ezt leszűrni, 1-2 elejtett kommentből ítélve az Origo-n is szkeptikusan fogadták az ötletemet, hogy ezek után sima, mezei kommunikáció szakos hallgatónak állok, és eztán majd az újságírással szeretnék foglalkozni. De aminek meg kell lennie, annak meg kell, és érzem magamban a lehetőséget, hogy _minden_véleményt_magasról_lesz@rva_ azt csináljam, amihez hajlandóságom van. Egyébként az életben mindig is így volt, és így is marad, tisztelettel.

Boszorkányüldözés (Witch Hunt)

Boszorkányüldözés (Witch Hunt)

Na, nézzük akkor azt a Boszorkányüldözést... Próbálok valami jót felidézni róla, de sajnos nem sok minden jut eszembe... A mágia szál, ami az előző részt összetartotta, ezt pont, hogy összezagyválta, szétzilálta... Az összes horrorisztikus elem ráadásul kiveszett belőle jóformán. Csak az előző részben elpusztult zombiszolga támadt fel újra, néhány helyen így önmagát, illetve az előző részt parodizálja a film, sajnos különösebb humor nélkül. Annyi újdonság van, hogy Kropotkin, a boszorkány szerepe lett hangsúlyosabb Lovecrafté mellett. Szinte már-már a társa lesz, kiegészítik egymást. A Kropotkint játszó hölgy láthatólag nagyon élvezte az alakítást, ő maradt egyedül a színészek közül. A Lovecraft szerepét átvevő Dennis Hopper sokszor leginkább Kovács Lászóra emlékeztetett, amint amint éppen parlamenti felszólalására készül, mint valódi nyomzóra.

Boszorkányüldözés (Witch Hunt)

1958-at írunk, 10 évvel az előző esete után H. P. Lovecraft újabb kalandjait csak azoknak ajánlom, akik nagyon szerették az előző részt, esetleg Lovecraft mániások. A mágia már a filmiparba is begyűrűzött, a filmnek volt egy kiszólása: "Miért jó a filmekben minden poén? Mágia!" Sajnos ebben a filmben egy jó poén sincsen, az előző rész néhány poénját próbálják meg újra elsütni. Mivel a horror jellege is megszűnt az egésznek, a krimi szálat erősítették meg benne. Így ez egy elég gyengécske bűnügyi film lett. Nagyon jó példája annak, hogy lehet egy jó atmoszférájú, szerethető B-filmből szinte nézhetetlen B-filmet csinálni. A filmben elhangzott a C kategória is, lehet hogy a film már titokban oda sorolja magát, ezzel alkotva maradandót. Bár a cselekmény itt bonyolultabbnak tűnik. Egy hollywoodi színésznő arra fogadja fel Lovecraft-et, hogy nyomozzon a férje után, sajnos a férj közben meghal, mágia által. Az asszonyt gyanúsítják. Közben egy szenátor mágiaellenes kirohanásokkal akarja megszerezni az elnöki pozíciót, és néhány hős ellen így boszorkányüldözés kezdődik. Lovecraft továbbra is idegenkedik a mágiától, és nem hajlandó azt használni, holott kiderül, hogy tehetséges lenne benne. A film végén választás elé kerül, vagy használja a mágiát, vagy egy ártatlan ember meghal... Természetesen minden rendeződik. Nagyjából.

Boszorkányüldözés (Witch Hunt)

Sajnos egyetlen egy valamirevaló filmes adatbázis sem emlékezik meg a filmművészet eme csodájáról, így csak három, azaz 3 db képet találtam rajta az imdb-n. Valószínűleg a szerzők már eleve dilógiát készítettek, mert nem tudok következő részről, és a produkció minősége, valamint a fogadtatás fényében szerintem nem is terveztek. Talán csak még egy bőrt akartak lehúzni a Lovecraft-sztoriról. Amúgy az sem igaz, hogy nem ajánlom. Ha valaki arra kíváncsi, hogyan NE írjon filmet vagy történetet, nyugodtan megnézheti, minden bizonnyal tanulságos lesz. És nem hiszem, hogy túl szigorú voltam.

Skizofréniával élni: milyen (is) az?

Még a jó öreg reblogos időkben merült fel annak az ötlete, hogy megnézünk valami skizofréniás szimulációt vagy játékot. Mikor is volt az? Már nem is emlékszem pontosan... talán a hónap elején? Na, mindegy, itt vagyunk a témával, a Reblogtól elbúcsúztunk, de nyilván ide is belefér időnként egy-egy skizofrénia téma. Egy posztszkizofrén vagy exszkizofrén miért ne foglalkozhatna a moszkvics-sluszkulccsal a skizofréniával szabadidejében? A szimulációt még későbbre hagyom, most először következzen egy sima, egyszerű interactive fiction. Sajnos a szimulációhoz, vagy ennek a lefordításához is Windows kéne, arra meg most nem mászok át, mert estig se végeznék egyikkel sem. Jelenleg olyan lassú a Windows 10-em, hogy ki lehetne rá rakni valami "Out of Order" táblát.

Skizofréniával élni: milyen (is) az?

Na, meg ez sem lesz egy hosszú bejegyzés, hogy maradjon idő esetleg elszórakozni a játékkal, tényleg nem sok idő, és alapvetően két irányba lehet benne haladni (természetesen): a passzív és az aktív szakasz felé. Maga a jaték eléggé amatőr módon van elkészítve, bennem mégis felidéz némi ősrégi emlékfoszlányokat, mivel nálam is évekig tartott ez az állapot. A szerző azt mondja a műve bevezetőjében, hogy többféle skizofrénia létezik, és nem is annyira legyengítő (debilitating) mindegyik, mint az itt bemutatott. Az én tapasztalataim nem ezt mutatják, itt érvényesülhet az "utolsókból lesznek az elsők" elv, mert akiket évekre a padlóra küldött a betegség, vagy állapot, de totálisan, ők épülnek fel a legjobban. Már, ha hagyják őket. Erre számos példát tudnék mondani sajnos, vagy szerencsére, de személyiségi dolgok miatt ezt a részt inkább kihagynám innen. Valószínűleg ennek az lehet a magyarázata, ha valaki eléri az életében a padlót, vagy a mínuszt, ahonnan már nincs hová lejjebb, megkezdi a felépülést, mivel rájön, hogy létezik felépülés, annak ellenére, amit sok helyen hangoztatnak, hogy szintentartás van, meg lótusz és esti fény. Egy-két kérdésben még nem értünk egyet, például, hogy "az agyad fordul ellened" (meh?), meg ilyesmikben. Ennek ellenére elég jól leírja azt az állapotot, amiben régen voltam, és esetleg mások is vannak (lehetnek) még benne. Én ez az állapotot szimplán a rossz gyógyszerezésre, és a tünetek együttes jelentkezésére vezetném vissza, nincs benne semmi felfoghatatlan, vagy mágikus, azon kívül az egyéni és társadalmi szuggesszión kívül, amit a pszichiáterek használnak, annak az elérésének az érdekében, hogy lehetőleg soha ne legyél jobban... Érti, aki érti, értsd jól, stb., aki pedig mégsem érti, azzal ennek a bejegyzésnek a keretén belül nem fogok tudni mit kezdeni. Majd megérti. Ha lesz annyi tapasztalata, mint nekem. Ha pedig nem lesz/nem érti mégsem, az az ő baja. A mentális betegek túlnyomó része kellőképpen Stockholm-szindrómás, hogy sohase jöjjön ki az állapotából, évtizedekig, évszázadokig ellátva még a pszichiátriát alapanyaggal.

Ennyi bevezető rizsa után akár játszhatunk is a játékkal:

Living With Schizophrenia: What Is It Like?

Vagy nem. Mi döntünk. Végső soron mindig mi döntünk.

A "segítők" csak segíthetnek nekünk a döntésben.

Meglepően sok rossz tanácsot hallottam már tőlük.

Akkor? Kezedben a döntés. Most is. Mindig.