Halálos igézet (Cast a Deadly Spell)

Halálos igézet (Cast a Deadly Spell)

Nem akarok a filmszakértő szerepében feltűnni, nem állítom, hogy az vagyok, sőt. Bár nem ártana egy kicsit elmélyedni a témában, tekintve, hogy az egyetemen médiaszövegek elemzése órára valamit össze kellene hozni. Van egy csomó elemzési stílus és szempont, majd utánanézek, én most itt csak egyet tudok prezentálni: a sajátomat. A Halálos igézet (Cast a Deadly Spell) komédia, horror, krimi és noir elemeket ötvöz (vagy a noir már eleve benne van valamelyikben? mit tudom én). A mostanában önként megnézett filmek közül leginkább ez a limonádéhorror műfaj jött be, mert ez kapcsol ki a leginkább. Vagy mondjuk úgy, hogy szórakoztat? A film erőssége az atmoszférateremtés, kissé furcsán használja fel a lovecrafti örökséget, de ez is egy látásmód. Azt szokták mondani, hogy H. P. Lovecraft írót kevesen ismerik. Én is csak futólag találkoztam Lovecraft-tel, pár könyvét elolvastam, de manapság már megint nem beszerezhetőek a művei, azon kívül, ha az összeset megrendeled a kiadótól, ugye. (Amit én valószínűleg meg fogok tenni, ha összejön annyi pénzem.) Erre a filmre is szokták mondani, hogy ezt is jobban meg lehetett volna csinálni, meg azt is, szerintem csak a rendező így adapálta a világot és kész. Nekem tetszik. Igaz, hogy a történet elég egyszerű, hogy azt ne mondjam, bugyutácska, a nyomozós atmoszféra és a párbeszédeket átszövő irónia és humor kárpótol ezért.

Halálos igézet (Cast a Deadly Spell)

Azért röviden mesélnék még a film háttésztorijáról. 1948-at írunk, Hoolywoodban, ahol mindent átsző a mágia és a varázslathasználat. Az egész mágia toposz a technikai fejlődésre rímel, azaz a film azt a kérdést teszi fel rejtetten, mi lett volna, ha a társadalmi fejlődés egy ilyen misztikus úton kezd el haladni a jelenlegi helyett. H. P. Lovecraft magánnyomozó egy boszorkánnyal együtt bérli az irodáját, habár ő maga ódzkodik a varázslat minden formájától, ezért a többi szereplő szemében maradi ember benyomását kelti. A filmben rábízott ügy sem tűnik bonyolultnak: egy eltűnt könyv után kell nyomoznia. Bár mindjárt nagyobb horderejűvé válik a kérdés, amikor kiderül, hogy a könyv mennyire értékes: ez a könyv maga a Nekronomikon, ami illetéktelen kezekbe kerülve a világ végét jelentheti. Bár a történetben nem sok szereplő tűnik fel, minden együtt van egy jó kis nyomozáshoz: elkövető, megbízó, vetélytárs, szerelem, és ezeknek a szerepeknek néhány kombinációja is előfordul, azaz többszörösen is van átjárás a szereplőkhőz rendelhető funkciók között. A filmben hajsza kezdődik a könyvért, amibe a túlvilág teremtményei is beszállnak, és a történet egy meglepő fordulattal zárul. Bár szerintem erre az ötletre épül az egész sztori, de mindegy. A befejezés keserédes, mondhatni tragikomikus, de természetesen az, vagyis nem akar mindenáron annak hatni. Körülbelül ez a legéletszerűbb a filmben. Mivel nem vártam el tőle, hogy éjszaka berosáljak a félelemtől, vagy igazából fény derüljön belőle az élet nagy rejtélyeinek problémájára, csak kikapcsolódni akartam, és arra tökéletesen megfelelt, így számomra 10 pontot érne egy film egy 10-es skálán, bár jóval ez alá szokták pontozni, mint mondtam, nem vagyok kifejezetten komolyan veendő filmkritikus. A filmnek van egy folytatása is, Boszorkányüldözés címmel, most már biztosra veszem, hogy azt is meg fogom nézni. Majd arról is be fogok számolni. Jó lesz?

Twitter vs Facebook

Sokáig nem értettem a Twitter igazi funkcióját, azt hiszem, nagyon sokáig. Évekig twittelgettem 2 követővel, mert azt hittem, azt úgy kell, annyira h*lye voltam hozzá. Mindig is csak a mindenkori blogom kiegészítőjeként tekintettem rá. Hogyha nincs időm bejegyzést írni, akkor gyorsan twittelek valamit, és azt látják a twitteres idővonalamon. Ezért nem fordítottam elég időt más twitteresek megismerésére, ami (majdnem) végzetes hibának bizonyult. Mellesleg, nem is tudtam, hol kezdjem az ismerkedést, furának tartottam, hogy csak úgy rnd bekövessek valakit. Arra számítottam, hogy egyre több bloggernek lesz Twittere, és majd úgy. Aztán rá kellett jönnöm valamire. Nemhogy egyre több bloggernek lett volna Twittere, de maga a bloggerség is... hm, olya elcsépelt lett, és majdnem mindenki abba is hagyta.

Twitter vs Facebook

Aztán évekig ment az a verzió, hogy Facebook csoportban osztottam meg bejegyzéseket, illetve saját facebookos idővonalamon. A Reblogra került a blogom, az Origo szinte mindig kiemelt, tehát csak nem írok szart, nyugtatgattam magam. De egy idő múltán a Facebook megosztások és az Origo-s kiemelések is elkezdtek szépen stagnáló statisztikákat mutatni, aztán meredeken zuhanni kezdett az érdeklődés. Aztán hullámhegyek és hullámvölgyek váltogatták egymást. A lassan nötevekvő számú érdeklődés ellenére a Facebook csoportban, néhány ember kivételével kezdtek az emberek érdektelenné válni. Finoman szólva nem váltam Facebook-sztárrá, szóval lassan kezdek rájönni, hogy a Facebook az embereknek olyan személyes tere, ahová csak bizonyos, tipizálható fajtájú bejegyzéseket enged be. (Na, meg persze a cukiság és kisállat (nyuszi, cica, stb.) kontentet, de azt végtelenítve.)

Mindebből annyi következtetést vontam le, hogy a Fb-n az emberek az ilyesmit már úgy veszik lassan, mintha az előszobájukba mennék hordószónoklatot tartani, tehát jogos a 2 pont. Mindebből tanultam annyit, hogy a Fb-s csoportjaimon kívül megxűnt számomra a Facebook, legalábbis abban az értelemben, hogy ott bármilyen saját kreálmányomat közzé tegyem. A Facebook csoport állítólag azért van, hogy ott kíváncsiak elvileg a posztjaimra, de gyanítom, hogy ott sem mindegyikre. A személyes Facebookomon pedig jogosan vált(hat) ki esetleg rosszallást, hogy saját gondolatokkal támadok, és nem J. S. Sephard, A. J. Christian és ki tudja még kicsodák mémesített gondolatait osztom be. Valljuk be, hogy engem meg ez nem érdekel, de mivel a problémámmal - látszólag - egyedül vagyok, kénytelen vagyok a Facebookról is visszavonulni a kis blogcsoport kivételével. Egyébként az ismerőseim száma véges, és már így is túllépett egy - szerintem - egészségés határt, ezért van az, hogy egyesek ki-, és bejelölnek állandóan, mintha most nem tudnák eldönteni, hogy akkor most ismernek-e engem, vagy sem... Bár ez, úgy gondolom, egyéni szoc. probléma, mégis küldözgetik az újabbnál újabb ismerősnek jelöléseket, hogy aztán nemsokára töröljenek, amivel nekem is kellemetlenséget okoznak. A twitteres követők száma viszont könnyen bővíthető még tovább, és itt valahogy - ismeretlenül is - több az olvasási hajlandóságot mutató ember.

Azt hiszem, ennek a bejegyzésnek is el kellett egyszer következnie ebben az életben. Twitter vs Facebook? Ladies and gentelmen, the winner is...

TWITTER!

Thank you for paying attention!/Köszönöm a figyelmet!

Kell-e a Web 3.0?

 

Kell a jó? NEM! Kell a sz@r? IGEN!

Kell-e a Web 3.0?

Jó lenne egyszer feltenni a kérdést, hogy az internet, a "web" mennyire technikai kérdés, illetve nem nőtt-e túl máris a jelentősége azon, hogy legyintsünk rá, hogy "ja, csak a net", mint valami olyasmire, ami úri huncutság, annyiban, hogy van is, meg nincs is, szóval vanni van, ez már kétségtelen, de ha akarom nincs, mert könnyen törölhető/elveszhet a tartalom, stb. Hajlamosak azt hinni, hogy az egész ilyen fészbükki kérdés, Mark Zuckerberg-téma, és hogy az internet mémekből áll, meg aranyos kiscicákból. Hát, nem. Illetve, valakinek abból áll, de neki már eleve ezerszer kirostált, szűrt, kontrollált tartalom kerül a szeme elé, és ez nem azért baj, mert mit tudom én, milyen nagy dolgokból maradna ki, hanem azért, mert igazából nem képes felmérni, hogy mibe' van, hanem azt hiszi, hogy ez egy jó játék, lájkolgatunk, huzigálunk, megosztogatunk, maximum felháborodott levelet írunk 5 perc hírnévért a Honvéd Kórházról a saját kis színvonalunkon, és az internet majd valahogy "felkapja", és sokan fogják látni, és megvan annak az illúziója, hogy bármikor beszólhatunk mi is, de igazából nincs rá szükség. Tehát "átmehetnénk a grand kanyaron, de nem akarunk". Végülis mindenki kipróbálhatja: kiírhatja például a Facebookra a legkorszakalkotóbb gondolatait, maximum 1-2 kósza lájk lesz a reakció, de ha hiányos öltözékben jelenik meg valami strandon, egyből 150+ lájk a válasz. Valahogy ezen az elven működik a facebooki nyájszellem is, mintha otthon, a négy fal között átvedlenénk suttyóvá (olyan igazivá, amilyenné élőben nem akarunk/nem merünk lenni), és abszolút lemmingek módjára viselkedünk.

Kell-e a Web 3.0?

Bár, ha csak ennyiről lenne is szó, az is több 2-nél, és érdemes (lehet) vele foglalkozni. Egyébként ez a jelenség a Web 2.0, aminek tömören annyi a lényege, hogy az internet a nagy többség, vagy ahogy mondani szeretik, "a kisember" számára is írhatóvá válik, de "a kisember", persze, köszöni, nem kér belőle, illetve klikkelget, toszigál, megosztogat, és ettől egy perc alatt válhat fotelrokkertől dühös forradalmárig mindenné, szinte 0 energiabefektetéssel. Igazság szerint a Web 1.0 is írható volt, némi energiabefektetéssel, és ez az energiabefektetés, ez a plusz többlet némileg garantálta a weben található tartalom minőségét, mígnem a Web 2.0-val végleg elborított mindent és mindenkit a webszemét. A Web 2.0 abszolút győztesei a nyájszellem, a Facebook, Instagram, Twitter és társai, ahol jobb híján megpróbáljuk rekreálni, modellezgetni a kis társadalmi hierarchiánkat (mint mindenhol, ahol megjelenünk, a rehabilitációs munkahelyektől a marsi kolóniákig, feltehetőleg).

Kell-e a Web 3.0?

Ha józanul nézzük, ezt valószínűleg egy átmeneti korszaknak kell tekintenünk csak a Web 3.0, a "szemantikus web" felé, ahol mesterséges intelligencia irányít mindent, és minden weben hozzáférhető cucc egyszerre kereshetővé válik rólunk, és így egycsapásra tök feleslegessé válik ez a hülye játék ezzel a részleges anonimitással. Egy egyszerű párhuzamot szeretnék ide hozni: ez pont olyan, mintha mentális beteg lennél, és minél jobban titkolnád, annál jobban csak erről lenne szó a hátad mögött, valami ilyesmi. A strucc nem gondol arra, hogy amikor a homokba dugja a fejét, azért a testfelülete legnagyobb része kilátszik, természetesen. Szóval ez a legfontosabb, ami a Web 3.0 megjelenésével változhat, kérdés, hogy egyáltalán akarja-e ezt valaki, vagy mindörökre (vagy kipusztulásig) szeretnénk a saját kis Facebbok csoportjaink mélyén üldögélni, a Tinderen, a Badoo-n jobbra húzni és lájkolgatni. Azt mondják, az átmenet szinte érzékelhetetlen lesz, gondolom, egyszerre csak azt veszed észre, hogy hopp, mindenki tud rólad mindent, és tök felesleges alakoskodni, meg megjátszani magad a neten. Az biztos, hogy fura lesz, illetve néhány embernek fog ez nagyobb gondot okozni, aki még mindig a netes személyisége és avatarjai bűvöletében él, hogy ez egyszerre csak megszűnik. Egyébként erre a bejegyzésre visszatekintve tökre nem ezekről akartam írni, de majd egyszer leírom azt is, amiről igen, tekinthető ez inkább ilyen pongyola bevezető-félének is, ahhoz ami majd következni fog. Ehhez a témához szerintem még annyit, hogy a Web 3.0-ás módszerek már a Web 1.0, de legkésőbb a Web 2.0 elején már rendelkezésre álltak, a Web 2.0 csak egy megkerülhető sz@r lett volna, amibe szépen beleragadtunk, de ez csak az én meglátásom.

egy lépést előre, kettőt hátra

In memoriam Zombori P

egy lépést előre, kettőt hátra

 

Szerintem a sok elfoglaltságomat elsősorban és legszembetűnőbben a blogírási dolgaim sínylették meg. Nehéz ezt elfogadni, leginkább azért, mert hajlamos voltam az underground blogommal azonosítani magamat. De most, hogy kiderült, az underground nem én vagyok és vica versa, talán ejthetnénk is a témát. Csakhogy úgy érzem az underground - kimondatlan, vagy kimondott - befejezésével egy új korszakféle kezdődik nálam. Köthetném személyekhez is ezt a korszakhatárt, vagy akár a 40. életem betöltéséhez, és ez mind szép lenne és jó, de nem igaz. Pontosabban csak így együtt igaz. Más ember lettem, ha ez hihetetlen is, vagy elcsépelt, vagy mit tudom én, mi. Sokan azt mondják, a változást önmagunkban kell kezdeni. Én ezt pont nem így látom. Változásra az embert csak a megváltozott körülmények képesek rábírni általában. Új emberek, új tevékenység, új helyzetek hoznak változást. Jót, vagy rosszat? Változást, ennyi. Az emberekben sajnos ez nem tudatosul, vagy kisebb jelentőséget tulajdonítanak neki, vagy egyszerűen átsiklanak a dolog fölött. Aztán elkezdik verni a mellüket, hogy: "Igen, ÉN, Ixipszilon, a saját elhatározásomból megváltoztam." Sajnos ez nem igaz. A változás kivitelezésének jó részét gebinbe adjuk ki másoknak. A mások dolgai visszahatnak ránk, és a változás csak úgy kezdődik el. Hogy ez mi, pszichológia, vagy filozófia, vagy micsoda, nem tudom. Megfigyelés. Rafkó.

Tény, hogy hiányzik az underground. Sok minden hiányzik, ami már nem jön vissza soha, ami megfordíthatatlan. Ir-re-ver-zi-bi-lis! Bár, az underground még feltámadhat valaha, vagy vissza-visszatérhet 1-1 bejegyzés erejéig, bizonyos dolgok már soha. Soha abban a formában. Emlékezzünk ezekre a dolgokra, emberekre, és csak azután kezdjük el ünnepelni a kicseszett változást. Ha ugyan van mit. Valaki nem hajlik semerre, hanem törik. Vagy részlegesen, vagy végleg. Én hajlok erre is, arra is, mint a napraforgó, nem egy dicséretre méltó tulajdonság, de nem is megvetendő. Ez van. Most látszólag a kevesebb energiabefektetést igénylő dolgok felé mozdulok el, hogy mellette legyen hely és idő a komolyabbakra. Amik vagy lesznek, vagy nem. Ha igen, akkor jó, ha nem, akkor marad a nyefegés-nyafogás. A mai naptól például az egyetem lesz az első. Ezt sem én döntöm el, hanem az idő, a november középi dátum, ilyenkor már lélekben készülünk a télre, meg a vizsgaidőszakra, meg egyebekre. Megtesszük a tétjeinket, esetleg az utolsó gondtalan berúgásainkat, már akinek inge. Nekem ez is a változás része pont, hogy már nem iszom. Annyiszor. És annyit. És nem azért, mert megfogadtam, vagy eldöntöttem. Nem fér bele. Nincs rá idő. Ennyi. Meg egy bambi.

Hogyan vegyél Vásárhelyi Bea könyvet?

Hogyan vegyél Vásárhelyi Bea könyvet?

...csak mert nem olyan egyszerű. Az új könyv, Vásárhelyi Bea Újabb skizofrén év című műve a United P. C. kiadónál jelent meg. Egy eléggé, hogyismondjamcsak PC-ül, sz@r hét után sikerült utolérni a szerzőnőt a Twitteren, és néhány szót váltani, aminek persze az lett a vége, hogy megrendeltem a könyvet a kiadó honlapjáról. A bejegyzés címe nem h*lyeségből ilyen nyakatekert, mert nekem is gondjaim támadtak a honlapon való vásárlással. A fizetésnél két lehetőség közül lehet elvileg választanunk, az "Előre utalás" és a "Bankkártya (PayPal)" közül. Természetesen az "Előre utalás" nem jó választás, persze nekem sikerült elsőre azt választani. Másodszorra rámentem a PayPal-ra, szerintem akkor vette le az összeget, és történt meg a megrendelés, vagy nem tudom...

Azt, hogy végeredményben hányszor rendeltem meg a könyvet, és melyik módszerrel, most jótékony homály fedi... Egyébként 3-at az írások közül láttam is, kritikának csak annyit, hogy kurvajók, ha nem sértem meg a szerzőt, de ha igen, akkor meg csak annyit, hogy elég jók. A 3 írás az Egy notórius ruhagyűjtő szenvedélyéről, Amikor a kocka írni próbál és a Fos idő nevet viseli. Nekem a notórius ruhagyűjtőn kívül mind érdekes volt, az is csak a témája miatt nem. Szerintem az írónő legalább úgy ír, mint én (ami azt jelenti, hogy vagy olyan színvonalon, vagy inkább jobban), és ez a mai világban már valami. Egyedül az árát találtam magasnak, de ez inkább kiadói téma, ugye. Majd biztos fogok írni róla, ha elolvastam az egészet okával, de most még nem piszkálnék bele, és amúgy is hulla vagyok egy szerencsétlenkedésekkel teli hét után, holnap már megváltásként fog rám hatni az egyetem, valószínűleg.

U.i.: Megnéztem az emailjeimet, és úgy találtam, hogy a paypalos rendelésem sikeres volt, várom a könyvet. :-)

U.i. 2.: Bár, mint kiderült, az előre utalás opciót is választhatod, ekkor emailben keresnek meg...

Bloody Notes Skin

Bloody Notes Skin

Bloody Notes Skin

Elkészült az első sablonom/New skin will be released soon, evolved from Clean1 skin! Kind of horror inspired skin, it's named after a Sepultura song "Bloody Roots" to "Bloody Notes"! Check it in my production site, if you want to: https://yesok.hu  @b2evolution #b2evolution #newskin #spooky You can download it here: Bloody Notes Skin.

Eltervezett tervek

A tegnapi egy ünneplésre okot adó nap volt, ugyanis már 2 hónapja hurcolom az újságot, és eddig még nem zakkantam meg tőle teljesen. Az egyetemen pedig egy rohadt kis pillanatban elfogadták az első kis munkakezdemény-csökevényemet, egy projekttervezet-vázlatot: Ne kérdezze senki, egy tervnek miért kell tervezet, annak pláne vázlat, ezek így mennek, és kész, ezek magas egyetemi dolgok. Aki csekkolni akarja, itt van: [file:56]. Ez egyben azt jelenti, hogy már egyetemi szinten is kezdek visszajelzést kapni arról, hogy nem vagyok teljesen h*lye, amit mindig is tudtam, csak nem sejtettem. Egyébként nagyszerű dolog, hogy így ki van töltve az időm, mert nincs lehetőségem közben f@szságokat csinálni, és "ez egy időre jó". Ne kérdezze senki azt sem, hogy miért tértem vissza a kevésbé szerkesztett, csapongóan sehova se tartó blogbejegyzésekhez, amikor (tudományosan?) bizonyított, hogy viszonylag normálisan és tűrhetően tudok fogalmazni. Azt hiszem, kísérletet folytatok egy olyan egyéni és vállalható hang megtalálására, ami közben normális is, és most próbálom belőni a stílust. Egyébként ez a felület egy sokkal komolyabb projejktnek indult, csak aztán időközben szokás szerint a kevesebb ellenállás felé indultam el, és elkezdtem teleírkálni.

Eltervezett tervek

Szóval a nap hátralévő részében már nem csináltam semmi különöset, illetve most hajnalban végigvittem egy egyszobás-menekülős játékot, ami végül több szobából állt, és a menekülés sem volt annyira kiélezve benne. Egy testvérpárról szól, akik balesetben elvesztették a szüleiket, és éldegélnek csendesen egymás mellett... talán túl csendesen is... A végigjátszás kapcsán elgondolkodtam, hogy mi egyáltalán a játék mondanivalója, az hogy az egyik testvér igazából egy szellem, esetleg mindkettő az, netán egyikük sem? Néha már nem tudok eligazodni ezen a túl sok és túlságosan mély mondanivalójú játékon... Mindenki döntse el maga, ha van kedve, kipróbálhatja:

https://pixelpatissier.itch.io/moonlessnight

EDIT: Sokat tépelődtem a dolgon, de azt hiszem, jelenleg nem engedhetem meg magamnak, hogy ne írjak néha a skizofréniás blogomra is, kár lenne veszni hagyni/nem frissíteni a tartalmat. Olyan nehéz manapság bármi új projektet önerőből beindítani, legalább azt tartsuk meg, ami valamennyire is kelendő. Szerintem a 2 blog jól meg fog férni egymás mellett, tegnap is raktam fel rá bejegyzést Éles tárgyak (Sharp Objects) címmel, ami az ugyanolyan nevű filmet piszkálgatja (egy kicsit szó szerint is). Jelenleg eléggé mérsékelt sikerrel megy, de mégiscsak fent van az Origo-n. Nem életem írása, de annyira nem rossz. Lehet, hogy nekem a legfurább, hogy 2 eléggé aktív blogom is van, eléggé ellenőrzött tartalommal, és a szövegeket valamennyire gondozva. Mármint általam. Na, akkor a viszontlátásra (5 perc múlva)!

EDIT2: Na, tessék! Egyébként még csak annyit, hogy úgy vettem észre, az ember minél jobban le van terhelve, mindenféle oldalról, ő is annál jobban gyötri még magát mindenféle projektekkel, aztán már a végén túlzásba viszi azt is. Mindegy, remélem, még az elviselhetőségi határértéken belül mozgok valahol... nem szeretnék túl sok lenni egyszerre... de ez van...

Éles tárgyak (Sharp Objects)

Az első írásbeli munkám az egyetemre egy projektvázlat volt. Nagyon meg voltak elégedve vele. Sajnos kicsit sokat vállaltam a tervezetben, mert megszaladt a tollam (és a sörösüvegem). Szerencsétlenségükre ezzel viszont felkorbácsolaták a lelkesedésem, és ezzel kinyitották a parttalan locsogás Pandora-szelencéjét, ami az elkövetkező feladataimra vonatkozóan nem kecsegtet számukra nézve semmi jóval. A második feladatom egy sorozat megtekintése volt. Ez csak azért tiszteletre méltó teljesítmény, mert hagyományosan kevés filmművészeti alkotást „fogyasztok”. Viszont média szakon, úgy gondolom, kissé nevetségesen hatna (és hat máris), hogy nem vagyok hajlandó mozgókép megetkintésére (animált gifeken kívül), ezért a cél érdekében ezt felülbírálom.

Éles tárgyak (Sharp Objects)

Ennek a szokásomnak a hatálytalanításának az első áldozata az Éles tárgyak (Sharp Objects) című sorozat. Szerencsére, a sorozat már elkészítése (vagyis az első évad) idején már befejezettnek tekintette magát, szóval nem sok esély van arra, hogy valaha is folytatódjon. Egyébként Gilian Flynn első regényének filmes adaptációjáról van szó, és elvileg lenne még cselekmény. Ez rossz hír azoknak, akik szeretik a parttalanul hömpölygő sorozatokat, a „neverending story”-kat, viszont jó hír azok számára, akik szeretik azt, ha egy dolog általában tart valahová, és egyszer elérkezik (ha nehezen is) a végéhez. Ráadásul külön örömünkre szolgál, hogy a film szegről-végről a mi témánkkal is rokonítható, így fülénél fogva erre a blogra is iderángatható, és itt ismertethető.

 

Ha igazán őszinték akarunk lenni, számomra a Stranger Things című alkotás „a sorozat”, az etalon, és ahhoz viszonyítom a többit, különösen, ha témájában közel áll hozzá. A Sharp Objects témaválasztása elég merésznek tűnhet: egy pszichiátriáról (vagy pszichiátria által fenntartott elvonóról) frissen szabadult kezelt (polgári foglalkozására nézve újságíró) megbízást kap, hogy írjon cik(ke)ket a szülővárosában előforduló gyerekeltűnésről, illetve gyerekgyilkosságról. A főszereplő erős alkoholizmussal, pszichózissal (hallucinációkkal) és önsértéssel (konkrétan falcolással) küzd. Sajnos, bármennyire igyekszik is a sorozat témáját egzakt módon körüljárni, sem a lélektani ábrázolásban, sem a fentebb felsorolt rendellenességek bemutatásában nem nyújt maradamdót, érzésem szerint, metafizikai mondanivalót pláne ne is (nagyon) keressünk benne. Ellentétben a Stranger Things-szel, az erősebb itt a krimi-szál, és a thriller-jelleg.

Éles tárgyak (Sharp Objects)

Ez viszont nehézzé teszi az ismertető dolgát, mert a krimi és a thriller elemekkel nem nagyon lehet mást tenni, mint spoilerezni. A főszerepő személye érdekesnek mondható valamennyire, ugyanis az alkoholizmusnak abban a fázisában van, amikor nem lenne már szabad így kinéznie. Camille Preakernek hívák (az ötszörös Oscar-díjra jelölt Amy Adams játssza), és abban a kisvárosba jön vissza dolgozni, ahol gyerekeskedett, illetve felnőtt. A kisvárost, ami Wind Gap névre hallgat, metaforikusan szerintem szimbolizálja a sertésnevelde, vagy disznófarm, ami a településen található. Nem csoda, ha Camille nem nagyon vágyik vissza. Mentális betegsége a sorozat elején eléggé aktív, és előtérben van, gyakran vannak hallucinációi, de sajnos a cselekményt nem mindig viszik előre, csak mint a domestic noir (al)műfaj egyik hangulatkeltő eleme szerepel, nem igazán vannak megérzései, a jövőt sem látja, az egész 4 részen keresztül szerintem csak össze-vissza flesselget, minden funkció nélkül. Ez azért már – néhányan kezdik pedzegetni – a valóságban sem így van, egy filmben (vagy regényben) pláne találhattak volna neki valami funkciót. Az önvagdosása sem annyira vagdosás, mint inkább tűvel szavak tetoválása az egész testfelületére (hegtetoválás), de már állítólag nem csinálja, csak néha.

Ami a legerősebb motívum a sorozatban, és számomra érdekessé teszi mégis, az a főszereplő foglalkozása, ugyanis munkájára nézve egy hírporál újságírónője. Munkája során gyakran a szövegeibe is belelátunk, és nyomon követhetjük a fejlődését. Érdekes utat jár be a viszonylag gyakran beküldött szövegeiben. Újságírói, szinte hivatalos stílusban kezdi, majd ahogy belevonódik az ügyben, úgy válik egyre személyesebbé a hangnem, és az olvasók egyre inkább harapnak a személyes hangvételre. A legutolsó cikke már nem is annyira hasonlít cikkre, mint egy énblog bejegyzésére, és semennyire sem objektív, hanem (meg)érzéseire támaszkodva, puszta spekuláció és önelemzés az egész. A kiadója mégis a cikk publikálására bíztatja, és óriási sikerben van részük. Számomra ez volt a filmsorozat legérdekesebb része – talán nem véletlenül. Összességében viszont enyhe csalódás számomra ez a sorozat, valószínűleg erről a szálról fogok rá emlékezni a későbbiekben.

Az Éles tárgyak (Sharp Objects) ismertető megírása közben egyetlen meglepő fordulatnak sem kellett kiderülnie.

Nem féltünk

Kérdés: Mi történik, ha egy skizofrén túlterheli magát szellemileg-fizikailag? Újra előjönnek a tünetek?
Válasz: Lóf@szt. Ez a bejegyzés csak egy újabb cáfolata a közhiedelemben gyökeret eresztett h*lyeségeknek.

Nem féltünk

Tegnaptól kiírattam magam betegszabadságra a fő munkahelyemről. Fő indokként megjelölve a f*sás szerepel, de a tüneteimet csak én tudom igazából. Sajnos senki sem vette észre a környezetemből, hogy valami nem stimmel velem, pedig az idegrendszerem már a végét járta a kimerültségtől. Nem kimondottan pszichiátriai tünetekről van szó, hanem - gondolom - neurológiai problémákról. Az utóbbi időszakban mindenki annyira a magáévá tette a "nem féltjük" eszmeiséget velem kapcsolatban, hogy az emberek lassan-lassan azt kezdték gondolni, hogy "ez mindent kibír", vagy "ez mindent túlél", és fel sem merült a gyanú senkiben, hogy a kis belvilágomban eléggé érdekes folyamatok zajlanak. Például időben elég dezorientált voltam, délután többször is "jó reggelt"-et akartam köszönni, és más egyéb ilyen nyalánkságok. Ha ez így folytatódott volna, esetleg hamarosan pszichiátria lett volna a vége, ahol megint elkezdtek volna kezelni "skizofréniára", holott az egész állapotomnak semmi köze nem volt a témához. Egyszerűen kimerültem szellemileg, egy kissé fizikailag is, csak ezt nem lehet nagy dobra verni, mert kész az újabb elmebeteg státusz. A körzeti orvos, persze, úgy tett, mintha egyértelműen szimuláns lennék, neki pláne nem akartam előhozakodni a panaszaimmal. Egyébként örülni kell, ha egy megfázást meg tud különböztetni a gyomorrontástól, amúgy nem lehet rossz csávó, de valami azt súgja, hogy nem áll a hivatása magaslatán. Például nálam sikeresen tyúkszemnek nézett egy szőrtüsző-gyulladást, és ha emiatt végül amputálni kell a lábam, már nem vigasztal, hogy valójában jó fej. Amúgy ma még annyi dolgom van, hogy meg kell néznem 6+ órányi filmet holnapra az egyetemre, és le kell adnom egy projektvázlatot tegnapelőtt-előttre, szerencsére annyira nem szigorúan vett határidőről van szó. Úgyhogy el is köszönök, mindenkinek jó reggelt! :-D

hirtelen költözés + kísért a múlt

Hirtelen felindulásból egy óra alatt összepakolva és fél óra alatt kipakolva, elköltöztem a társasházból egy lakásba egy négyemeletes tömbben. Sokkal jobb, hogy nem kell bolyongani a szobák közt, és állandóan a fűtést baszkurálni. Na, meg télen a társasház fűtése 80000, a lakásé meg 8000 körül lehet. Csak még ezt a nagy meleget kéne megszoknom. Valamivel itt jobban tudok pihenni, aminek nagyon örülök, mivel a két munkahely okozta nagy leterheltség erősen megvisel, elsősorban agyilag. Egy is megviselt néha, pláne kettő. A pénzből pedig még így is neccesen jövök ki, szóval mindegy. Ez leginkább a cigi miatt van, mondták is bent a melóban, hogy a cigi elviszi egy mellékállás árát. Nem szóltam rá semmit, de így van.

hirtelen költözés + kísért a múlt

A melóban ma Edit 1-gyel dolgoztunk együtt eléggé nókommentesen. Valami nyomtatómegosztási projekt van, mármint főleg nekem, egész sokat sikerült bambáskodni. Edit 2 sikeresen visszatért a mindenkihez szövegelős stílusához, az ember nem tud kibújni magából. Én visszatértem a kevés dumához, részben a fáradtság miatt, részben azért, mert nagyjából felesleges is. Hogy teljes legyen a napom, megjelent Anikó is, kért 2000 forintot. Hát, igen, kísért a múlt. Nemcsak Anikó miatt, hanem, a bejegyzés dátumára pillantva, szinte meglepődik az ember, mert a stílusára és a tartalmára vonatkozó elemekből kiindulva ez a bejegyzés nyugodtan íródhatott volna kb. 5-10 évvel ezelőtt is bármikor. Amikor a múltidézésre gondoltam ezzel a bloggal, nem számítottam rá, hogy ilyesmi témákat vonzok be, de sebaj. Akkor most mondjuk azt, hogy ez a bejegyzés azért lett ilyen, hogy nagyjából mindenki tisztában legyen az előzmények hangulatával. Amúgy nem ezért, hanem véletlenül. A szereplők lehetnének fiktív alakok, akik semmiképpen nem a valóság részei, de nem azok.

hirtelen költözés + kísért a múlt

Én ezt a dolgot hallatlanul viccesnek találom, bár lehet, hogy mások szerint sírni volna jó rajta. Életem látszólag továbblépett, énem egy része mégis megrekedt egy szinten, mégpedig az Editek, Anikó és a 2000 Ft univerzumából kifelé vezető úton valahol félúton. És ezzel az újonnan támadt, friss naplóírási kedvvel szintén csak egy letűnt időszak emlékét idézem vissza. Ha valakiknek az az ötlete támadt volna, hogy az életemből filmet forgasson, már körülbelül a 3. résznél tartanánk.

EDIT: Most, hogy kialudtam magam, eszembe jutott a _nagyon_eredeti_és_zseniális_ötletem_, ami eredetileg felmerült a köz(ös)ségi média tantárgy szemináriumi dolgozat vázlataként: kórházi osztályok újrahasznosítása kollégiumi férőhelyekként (hogy eredetileg pszichiátriai osztályokról van szó, nem kell feltétlenül reklámozni). Igaz, hogy a határidő után két nappal szállt fel a köd az agyamról, de tudomásom szerint nem annyira szigorú a határidő, hogy ne férne bele egy kis bambasági pótlékkal a vázlat leadása.