Mentőöv: önsegítő kézikönyv skizofréneknek

Meglehetősen öncenzúrázott vélemény a könyvről, erősen tekintetbe véve a szerzőpáros lelkivilágát. Underground könyvkritika. Ha kollaborálsz, Antistigma-díj, ha undergound blogger vagy, dupla adag injekció.

Annyi sokmindent hallottam már erről a könyvről, hogy ez sem maradhat ki a jóból, hogy itt témába tegyük. Persze, amit hallottam, mind hülyeség volt, egy pszichiáter mi mást is mondhatna egy önsegítő kézikönyvről, mint hülyeségeket, amelett, hogy ajánlja. Szerintem egy pszichiáter nem képes rávenni magát, hogy egy beteg gondolataival foglalkozzon, mert ahhoz le kellene szállnia arról a magaslatról, amelyen tartózkodik, és akkor egy csapásra meg is szűnne pszichiáternek lenni. Így van ez esetünkben is, avagy ezzel a Mentőöv című kiadvánnyal. Ez az első ilyen mű, amit egy skizofréniában szenvedő beteg írt, vagy inkább gondolt írni, azzal a szándékkal, hogy segítsen betegtársain. Sajnos a pszichiátriai szakmai gyámkodás eléggé tönkre tette.

[image:73]

A koncepció alapvetően nem rossz: egy mentális beteg vall betegségéről (Oravetz Dániel), majd egy általa kidolgozott módszert ajánl segítségként, végül egy hozzátartozó (tt: feleség, Kulcsár Teodóra) mondja el a betegséggel kapcsolatos tapasztalatait, tanácsait. A kézikönyv sokat nyert és sokat vesztett azáltal, hogy szakmabelieket, pszichiátereket is bevontak az összeállításába. Elnyerte például azt a sajátos, fontoskodó bikkfanyelvet, ami a pszichiátriai tankönyvek sajátja, és lépten-nyomon visszhangozza a hivatalos pszichiátriai dogmákat. Elvesztette viszont a spontaneitást, a kreativitás jó részét és az érzelmeket. Igen, ez egy érzelemmentes könyv. Ráadásul laikusoknak a könyv nem mond semmit. Sok a balladai homály benne, és olyan zsargont használ, ami csak bennfentesek számára értelmezhető. A könyv ideális olvasója tehát egy skizofrén. Szomorú tapasztalatból mondom, hogy a célközönség elenyésző százalékban foglalkozik ilyesmivel. Igazából bosszantó azt látni, hogy a szakmai lektorálás ürügyén a beteg szájába (tollába, kezébe) adnak olyasmit, amit nem gondol(hat). Nem egyszer erős csúsztatásokat olvashatunk a pszichiátriák lélekemelő légköréről, a kezelés nagyszerűségéről és a szakemberek hozzáértéséről. Valójában az embernek néha az az érzése támad, hogy egy pszichiátria tankönyvet ültettek át egyes szám első személybe. Egyet azonban készséggel hajlandó vagyok elismerni: hogy a könyv megírását jó szándék vezérelhette. A hasznát mégis eléggé kétségesnek találom. A pszichiátriai elképzelések megerősítésével és propagálásával egy időben eltereli a figyelmet az igazán időszerű kérdésekről. A pszichiátria monopolizálta a saját tárgyát és témáját, és az a törekvése, hogy ne lehessen diskurzust folytatni az előfeltevéseik nélkül, ezzel a könyvvel tovább szilárdult.

Ez az ismertető most azért lett ilyen általános, mert érzésem szerint maga a könyv is ilyen. Egyetlen soványka újdonság benne, hogy a betegségnek 5 fázisát írja le, eléggé önkényesen, egyébként. Ezek a fázisok valójában nem léteznek, illetve mindenkinél másképp szerveződnek. Kissé erős azt állítani, hogy általánosságban erre a sémára alapozódik a betegség lefolyásának a folyamata. Bár részigazságok nyomokban fellelhetők benne, nekem úgy tűnik ez az egész, mintha egy beteg szájába adnának egy nem igazolódott - mert nem is igazolható - elméletet, aztán, ha nem jön be, az írója úgyis bolond, nincs kin számon kérni semmit. A könyv középső részén tárgyalt lelki gyakorlatokról meg már nem is írok semmit. Próbált már valaki pszichotikus shubban lévő embert olvasásra, vagy feladatok megoldására rávenni? Csak annyit mondok, hogy több eredményt ér el például, ha elkezd bolhacirkuszt idomítani... Annak ellenére, hogy nekem ennyire negatív a véleményem, nem is inkább magáról a könyvről, hanem a hasznáról... Remélem, valakinek azért segít.

[image:74]

Ui.: A könyvet a tavalyelőtti (2016-os) kiadása után tavaly Antistigma-díjjal tüntette ki az Ébredések Alapítvány prominense, engem pedig idén egy másik vezető pszichiáterük dupla adag injekcióval a p*csámba. Én a kitüntetésemet nem vettem át, hanem gondosan elsuvasztottam a legutolsó ambuláns lapomat, és maradt a fél amp. Abilify és az ambivalens emlékek az Ébredésekről. Oké, megértem, részesüljön díjban ki-ki érdemei szerint. :/ Minderre csak annyit tudok mondani: erről az egészről az utókor fog majd értékítéletet mondani... az én világom nem a felolvasások, mikrofonok és az önfényezés világa, felőlem addig díjazhatjátok egymást, meg veregethetitek egymás vállát, ameddig jólesik, engem pedig lehet szégyellni, titkolni, agyonhallgatni, attól még csendben itt vagyok, és teszem a dolgom...

Sós, sós

[image:29]

Úgy érzem, lassan kezdek eltűnni az egyetem-munka-újságkihordás szentháromság Bermuda-háromzögében. Bár némi fényt azért látok felcsillanni az alagút végén. A melóban melegebb van, mint kéne, az utcán, hajnalban értelemszerűen hidegebb. Nagy a hőingadozás. Nem is ez a lényeg, hanem, hogy idén ez még fog így menni, de januártól valamelyik melóhelytől meg kell majd válni. Jelenleg 50-50%-ról startol mindkét hely, januárig kiderül, hogy mi lesz. Sajnálom, ha nem érdekelt senkit, de számomra ezek kardinális egzisztenciális kérdések, és ez elsősorban még mindig egy egoblog, ha jól tudom. Legközelebb megpróbálok értelmesebb dolgokról írni.

középtáv

Lassan 1,5 hónapja nem aludtam úgy ki magam, mint ma délelőtt. Teljesen jó. Olyan, mintha 1,5 hónap totális, dipszomániás részegség után hirtelen kijózanodna az ember. Hajnalban azon gondolkodtam, hogy igazából ezt az egész újságosdt középtávra tervezem, ami azt jelenti, hogy még 1-2 hónaptól még 1-2 évig bármi lehet. Nem nagyon szeretek már családi dolgokról írni egy múltkori, Origo-s kirohanásom óta, de: apám felajánlotta, hogy 30 rugót ad havonta, ha befejezem az újsággal való xarakodást. Ez örvendetes dolog lenne, az viszont egészen sajnálatos, hogy ez hamarabb nem jutott az eszébe. Most lényegében ezért az összegért arra kér, hogy csináljak s***et a számból a Kelet-Magyarország előtt. Ami meggondolandó lenne, ha nem alakulhatna még úgy, hogy hozzájuk kellene menni gyakorlatra. Mármint kommunikáció szakon. Mármint ha a csoport az újságírás specializációt választja. Egyébként pedig most van az ügyem a le%olási bizottság előtt, a másik munahelyen most lesz (vagy nem lesz) szerződéshosszabbítás, teljesen nyitott minden, az ember nem b@ssza el magától a lehetőségeket. Még sosem éreztem ennyire, hogy milyen változékony minden. Persze, mert nem is nagyon voltak lehetőségeim, egy kis sínpályán mozogtam az életben, most hirtelen van választásom, és nem könnyű. Persze, hogy a kivárásos taktikát alkalmazom, szóval, ahogy adja magát a dolog, majd az utolsó (előtti) pillanatban döntök (ill. eldől). Amiről még írni akartam, a legújabb játékprojektem, már csak a befejezés hiányzik, de elment a kedvem tőle. A helyzet az, hogy nem tudok annyira angolul, hogy labdába rúghatnék a külföldi verenyeken, jam-eken, csak magam égetem/járatom le. És nem is valószínű, hogy a közeljövőben meg fogok tanulni. Olyan szinten. Józan fejjel mérlegelve, éppen határeset a játék, amit még nem szégyen beküldeni egy versenyre. Nagyon határeset. Mindegy, felteszem ide az utolsó publikus screenshot-ot, megírom a befejezést, van még rá jópár napom. Igazából, ha valaki addig lektorálná, még "szódával elmegy" kategória lehetne...

[image:27]

Elvira, a sötétség hercegnője

[image:26]

A mai nap megint úgy kezdődött, mint egy átlagos vasárnap mostanában (inni, aludni), de aztán sikerült erőt venni magamon, és valami értelmeset is csinálni. Bár az "értelmes" a mai világban eléggé relatív fogalom lett. Például, hogy megnéztem az Elvira, a sötétség hercegnője című filmet, nem tudom, mennyire számít értelmesnek. Eléggé limonádé film, gyakorlatilag horror és komédia keveréke. A főhősnő, Cassandra Peterson (Elvira) magát alakítja a filmben, amint szerepel a 80-as évekbeli Fright Night tévéshowban, Las Vegasba készül, és örököl egy vidéki házat, ami remélhetőleg fedezi a vegasi kiruccanás költségeit. De ehhez el kell menni a volt "üknagynénje" hagyatéki tárgyalására, át kell vennie az örökséget, és olyan poénokat kell mondania még, hogy "Miben halt meg? Remélem, semmi komoly..." A cselekmény egy szakácskönyv körül bonyolódik, ami nem is annyira szakácskönyv, mint mágikus receptkönyv, és fény derül Elvira születésének különöd rejtélyére is... A nagybátyja és a kisváros elöljárói viszont ellene dolgoznak, fura külseje, és (vélhető) kicsapongó természete miatt... A film fura elegye a nem túl kemény horrornak és a szexuális töltetű poénokkal fűszerezett komédiának. A főhősnő melleit unalomig halljuk benne emlegetni, a film végén ízelítőt is kaphatunk a látványból. Ha értékelni kellene a filmet, egy gyenge négyeske, viszont valamikor pont ilyesmire van szükség a kikapcsolódáshoz, szerintem. Alacsony költségvetésű, B kategóriás horrorka, hazánkban nem lett túl népszerű. A kötelező poén a film és a MÁV menetrend között fennálló párhuzamról érdeklődés hiányában elmarad.

Vallomások - komoly beszélgetés magammal - magamról

Egyelőre nem úgy tűnik, mintha ennek az egoblogi projektnek hű, de nagy sikere lenne... Talán már nem lehet visszajutni a múltba egy ilyen kis nosztalgiázás erejéig sem. "Kétszer nem lépsz ugyanabba a folyóba." - Hérekleitosz szerint, talán igaza van. Pedig azt a korszakot élveztem a legjobban az egész blogolásban. Mindig jöttek, kedvesen, aggodalommal telve tanácsot adtak a kis életkémre vonatkozóan, én meg úgy tettem, mint aki elgondolkodik rajta, pedig eszem ágában sem volt megfogadni semmilyen tanácsot. De legalább éreztem a törődést, volt egy kis kommunikáció. Manapság ki ad már tanácsot nekem, ki törődik velem?

[image:25]

"Nem féltünk..." - Ez lett a jelszó velem kapcsolatban. Ha jót írok, olvasnak, ha xart, akkor nem annyira. A nézettségnek és a figyelemnek farkastörvényei vannak. Ez valamennyire versenyszféra, ha nem is mindig pénzre, de presztízsre, imertségre igen. Mióta kiderült, hogy azért nem vagyok annyira ártatlanka, mint elsőre látszom, a legtöbben hagytak a francba. Egy ideig azzal áltattam magam, hogy így segítek a legtöbbet a sorsársaimon, ma már rájöttem, hogy mindenki csak magának tud segíteni. Az igazamért megjártam az alsó világot, felső világot, számításaim szerint most a középső világban tartózkodom. Egy családi meg nem értés, egyet nem értés miatt nekitámadtam az egész pszichiátriának, a skizofrén közösség sorsát szerettem volna megjavítani, és ezen keresztül áttételesen a magamét is. Ágyúval, sőt, egy egész tüzérségi arzenállal lőttem egy bosszantó szúnyogra.  Közben persze érdekes megfigyeléseket és megállapításokat tettem, de nem hiszem, hogy túl komolyan vettek, maradtam kuriózum. Vajon közben egy cseppet túlértékeltem a szerepemet? Az könnyen meglehet... Egy skizo influencer? Ugyan már, minden csoda 3 napig tart... Közben külön költöztem, keserves melóval bár, de elég pénzt keresek, egyetemre járok. Azt vettem észre, hogy ott inkább szégyellni valónak érzem a Skizofrénia undergroundot, és mindent, ami vele jár, amit jelent... Életemben először, már az eddig eltelt rövid időben is, úgy érzem, kaptam annyi megbecsülést, hogy nincs már szükségem továbbra is önigazolásra. Hogy mi lesz az Underground jövője, ki tudja? Az élet nem áll meg, ahogy mondják. Hiába szeretném én konzerválni az évekkel ezelőtti állapotokat, ezzel az egobloggal is, ez eddig nem úgy sült el, ahogy kellett volna neki. Nagyon nem... De hát "panta rhei", minden folyik, még a zacskós tej is, az internet világában állandóan változnak az igények, a trendek, ami tegnap jó volt, mára meghaladott, ingoványos talajra építettem légvárat... Ideje másba (is) kezdeni, és észre venni a lehetődég(ek)et, ha kopogtat(nak), nem pedig a sült galambra várni... Ennyit mára... Köszi a figyelmet... Jó pihenést a 4 napos hétvégén. :-)

A nagy macskamészárlás

 Most egy kicsit nem tudom, ezt az egészet hova írjam, mert nem skizofrénia téma, nem is túl szalonképes téma, nem rólam szól, hanem a macskák szerepéről a múltban és a folklórban. Azért írtam így, mert a folklór egy kicsit mindig konzerválja a múltat, persze, ez nyilvánvaló, de én néha leírok triviális dolgokat is a „jólhangzás mián”. Szeretem az okos emberek okos gondolatait, és ezért lébecolok egyre többet az egyetemen, nem pedig Ügyes Fickóval, Paligátorral, Nagy Felhővel, meg ezekkel szürcsölök a Jonatánban, 4-es sz. presszóban, meg az Egérben. Otthagytam őket újdonsült-régi ismerőseimért, bár ők nem szólnak vissza, Lyotard, Foucault, Eco, Barthes, Derrida és az összes többi posztmodern teoretikus (és egyben szélhámos) írásaiért lelkesedem inkább. A posztmodern is valaminek a túlburjánzása, sokszor dekadens és meddő, és jobb lenne, ha nem lenne, és egyáltalán, látni-e már a végét, mivel szerintem leginkább hatni csak egy már meghaladott eszmei áramlat képes. Vagyis, na, a hatásait csak úgy lehet felmérni, ha behozzuk például a újskolasztikát, vagy mit tudom én.

Ilyen okos szerzőnek tűnik Robert Darnton is, munkáját tekintve harvardi professzor és a Francia történelem szakértője, kultúrtörténész. Én viszont nem leszek végig ennyire okos, amikor megpróbálom visszaadni az ő gondolatiságát a macskáról mint jelképről, hozzátéve a saját szerény ismereteimet a témáról. Leginkább A nagy macskmészárlás című művére fogok támaszkodni, tehát ebből már sejthető, hogy elég baljós, gyászos témáról lesz szó, aki esetleg érzékeny erre, ne olvassa tovább. Fura dolog ez, hogy a nagy facebookos cicamegosztások korában ilyen szentségtörő témáról legyen szó, de a premodern kor embere - mint látni fogjuk - nehezen érhető posztmodern nézőpontból. Egyébként mint máig élő folklórelemet, Borbély Szilárd is bemutat a regényében macskagyilkosságot, és ha jól tudom, ez a műve érettségi tétel is. Korunk a cicák számára, úgy néz ki, második Egyiptom, ahol szent állatként bántak velük, viszont a közbeeső korok, valóban sötétek voltak a számukra. Most azt, hogy az én véleményem mi erről a kérdésről, ne firtassuk, maradjunk annyiban, hogy nem állok az erőszak pártján sohasem. Sem folklorisztikai, sem babonás célzatból, de még a szecsuáni csirkétől is tartózkodom mostanában, ki tudja, esetleg nyomokban macskát tartalmazhat? Ja, igen, a babona és a boszorkányság - szerencsétlen macskákra ezek miatt járt rá a legjobban a rúd - szó szerint - ,de nem segített az sem, hogy különféle szimbolikus jelentése is volt az állatnak a premodern gondolkodásban. Akkor most akár szépen össze is szedhetnénk, mi mindent tulajdonítottak a macskáknak elődeink.

1. A macska gyógyhatása

Először is a macska különféle részei különféle betegségekre szolgáltak gyógyírként, a macska farkából ivott vér például kiváló kezelés volt arra, ha valaki megütötte magát (ami, gondolom, nem ritkán fordult elő). Szól még a fáma kólikára való macskaürülékről és láthatatlanná tévő macskaagyvelőről is (csakis frissen, melegen), látható tehát, hogy a macska gyógyerejébe vetett hit - a valószínűleg nyilvánvaló kudarcok ellenére is - töretlen maradt. Tovább nem ragozom a témát, ennyi példa is elég mutatóba, hogy az ember gyomra forduljon egyet.

2. A macska mint ártó lény

A régebbi korok enyhén ambivalens gondolkodásmódját hűen tükrözi, hogy a macska ugyanakkor szerencsétlenséget hozó, ártó, gonosz lény volt. Nem ritkán boszorkány volt, vagy maga a gonosz, az ördög, macska képében. A mai napig élő babonánk, hogy az előttünk az úton átmenő fekete macska szerencsétlenséget okoz. Ez régebben is így volt, de ott nem számított, hogy fekete, vagy fehér, éjjel, vagy nappal, és hogy keresztezte-e a pályánkat, vagy párhuzamosan futott vele, a macska bajt jelentett, szerencsétlenséget. A népi hagyományban az ilyen ártó cirmosnak jól ellátták a baját, és másnap kivétel nélkül felfedezték a faluban egy-egy vénasszonyon, hogy sántít, fájlalja valamijét, vagy egyéb baja van - ez bizonyította, hogy előző nap arra járt macska alakban.

3. A macska és szexualitás

A legbonyolultabb szimbólumrendszer a macskát a szexualitáshoz fűzte. Már az állat megnevezése is árulkodó volt: mind az angol nyelvben, mind a franciában ugyanazt a szót használták a női nemi szerv megnevezésére, mint a cicákéra. (angol = pussy, francia = le chat, la chatte, le minet). Számtalan kifejezés macskák „vernivaló” voltát, érdekes a kettősség itt is, hogy egyszerre gerjeszettek szexuális vágyat és agressziót. A nagy macskamészárlás című tanulmány is egy ilyen esetet elemez, ahol az egykori ember (jelen esetben nyomdászsegéd) bonyolult szimbólumrendszer alapján a macskák rituális kivégzésével vesz elégtételt a gazdáin, és még csak meg sem bűnhődik miatta, hanem még ők kérik meg erre a „szívességre”. A macskák gyötrésével járó „macskazenével” jeleztek a felszarvazott férjnek, jelképesen meggyalázták a gazdasszonyt, akié a mcskák voltak, és a gyóntató atyát is megleckéztették, aki a feltételezés szerint az úrnő szeretője volt. Az ilyen autodafé (eretnekek tömeges kivégzése) nem volt ritka a középkorban, a mai ember számára már érthetetlen, babonás jelképrendszer alapján macskaégetésekkel, macskakínzással, macskacsonkítással álltak bosszút, vettek elégtételt, illetve célozgattak egymásnak „finoman” az emberek.

Nem törekedtem a tanulmány teljes visszaadására, néhány helyen el is tértem az ott alkalmazott tárgyalási rendtől, és mindenekelőtt saját szavaimmal adtam vissza az egész gondolatmenetet, ami természetesen korántsem annyira szakszerű, precíz és szabatos, mint az eredeti tanulmány nyelvezete, de hát ez csak egy blog, az Isten szerelmére! Néha igazán nem tudom, mit szeretnek rajta az emberek (már aki szereti), de az is előfordul, hogy rá sem bagóznak egy-egy témára. Nekem is csak sejtéseim vannak a fogadtatásról. Van olyan téma, amit csak magam miatt, önkényesen írok meg, és csak remélni tudom, hogy érdeklődésre talál. Remélem, nem voltam bántóan vulgáris egyes dolgok felemlegetésénél, eskü, hogy nem vagyok szadista, csak valamiért megfogott a tanulmány. De a mai világban, az állatvédő szervezetek korában ilyesmi már nem történik, ugye?

fejlesztői naplóféle 2

Naszóval, a Deliver Until Dawn kétharmadának a vázlatos kidolgozása már meg is van. Bár ez gyaorlatban inkább szerintem a fele, meg ha hozzávesszük a hibajavítgatásokat, akkor korrekt az október 27-es határidő, amit kitűztem magamnak, mármint hogy akkor jelenik meg a játék. Bár horror a műfaja, inkább nevezném horrorkomédiának, vagy horrorparódiának, ha  tehetném. Azt hiszem, konkrét halál eddig nincs is benne, de a BAD ENDING már megvan. Három befejezés lesz, ebből kitalálható, hogy BAD ENDING, NEUTRAL ENDING és GOOD ENDING. Felteszek a BAD ENDINGről is egy képernyőképet, talán ez az utolsó, amit kiteszek valahova, mielőtt kész lesz a játék. Mit mondjak még? Annyira szeretnék picsogni róla, de nem nagyon van mit. Az, hogy ez a legnagyobb volumenű szöveges kaland, amit valaha írtam, nem azt jelenti, hogy valóban hosszú, hanem hogy eddig írtam rövid, kis szarokat. Bár a hossza alapján ez a legterjedelmesebb, igazából alig valamivel szárnyalja túl a többit, tehát illeszkedik a sorba egy fejlődés végpontjaként. (Bla-bla-bla.)

[image:24]

 

fejlesztői naplóféle

Tegyük félre egy percre a nyavalygást. Eddigi működésem legnagyobb szabású if projektjét indítottam el. A többi mind sz@r volt, elismerem. Egyedül The 4 Edith-ben volt egy kis fantázia. Bár eredetileg az is magyar nyelvű volt. Bár erre sincs túl sok időm, már 2 hét se maradt, és naponta csak 1-2(-3-4-5) órát tudok foglalkozni vele, sajnos. Questben íródik, azt hiszem, manapság ez az egyetlen normális szerkesztő. Eddig Twine-nal dolgoztam, de a Quest sokkal jobb. Már megvan a háttértörténet és egy logikai feladvány. Elég soványka, de már kezdek belezavarodni néha. De megcsinálom azért is. A Twitteren egy ismerősöm (a követő olyan hülyén hangzik) ki is javított pár nyelvhelyességi hibát. Mikre nem jó a Twitter? :-) Itt a mai adag, még nincs letisztázva:

[image:23]

 

 

inni, aludni

Mostanában ez lett a vasárnapi program, lévén, hogy csak egy szabadnapom van egy héten. Mit mondjak, elég gáz. Egy nap alatt letudni az ivást, a másnapot, meg mindent, ami ezzel jár. Durva. Inkább többet nem csinálom. Addig nem iszom, max. 1-2 sört, amíg nem kínálkozik rá megfelelő alkalom. Úgyhogy jó sokáig. Csak nehogy mindent akkor akarjak majd bepótolni. Hálistennek nem is vagyok rá képes, mert egy dupla munkanap után 1,5 sörnél többet nem bírok már inni. Emlékszem, milyen nagy lendülettel fogtam pedeig bele, egy éjszaka alatt 4-5 várdát is lenyomtam. Volt, hogy buliból mentem, vagy eléggé részegen, vagy épp ittam is, meg sz*vtam is. De ennek már vége, barátaim! Nem bírom tovább ezt a züllött életmódot folytatni munka mellett. Az egész nyarat végigpiáltam, lecsúszott párszázezer forint, bejártam egy csomó helyet, a Szmogtól a Barbizonig, megbuliztattam magam.

Kész, vége, ennyi, ámen.

Piroskák és farkasok

Baromi régen foglalkoztam itt mesékkel, még blogírói tevékenységem hajnalán. Emlékszem, az első posztom, ami szólt is valamiről, azon kívül, hogy szar az élet, Tarbay Ede művéről, a Varjúdombi mesékről íródott. Bár nem vagyok egy Boldizsár Ildikó, mindig is éreztem, hogy a mese téma közel áll hozzám, főleg a nyomasztóbb, horrorisztikusabb vonal. A Disney-féle és Anime érához már kevés közöm van, a mesékkel szerencsém volt, éppen abban a korban kerültem velük kapcsolatba, amikor kellett, a mesevilágból szerencsére  kinőttem. Felnőtt koromban már mindössze csak Lewis Carroll és az Alice történetei keltették fel az érdeklődésemet, bár róla is hamar elterjedt, hogy valamit cuccozott, és a kelleténél egy kicsivel jobban szerette a kislányokat.

Az horrorisztikus vonalat folytatva, most a Piroska és a farkasról lesz szó. Ha valaki nem gondolja annak ezt a mesét, nemsokára annak fogja, amikor elkezdem a mondókámat. Először megpróbálom felidézni, rám hogyan hatott a mese annak idején, majd rátérek a szakirodalmi vonatkozásokra. Szóval, rám leginkább úgy hatott ez a mese, hogy sehogy, egyáltalán nem ijedtem meg tőle, a mesének a Magyarországon általánosan ismert, és a szocialista érában kanonizált változata (a Grimm-féle változat) szerint Piroskát elküldi az anyukája beteg nagymamájához, hogy vigyen neki elemózsiát, útközben találkozik a farkassal, aki útközben kifaggatja, előreszalad, felfalja a nagymamát, hogy aztán Piroskát is csellel felfalhassa. Majd jön egy vadász, az alvó farkasból kiműti Piroskát és a nagymamát, köveket rak a helyükre, majd amikor inni megy a farkas, a kövek súlya belehúzza a vízbe, és kinyúl(ik).

Akkoriban úgy volt minden, hogy egy hivatalos változat volt mindenről, és kész. A sok gondolkodás csak megzavarja az embert - gondolták. A folklorisztikai és pszichoanalitikus szempontok csak később jöttek a képbe - legalábbis én így emlékszem. Kezdjük először a folklórral. A népmeséknek (és általában a szájhagyomány útján terjedő alkotásoknak) a folklórban katalógusszámuk van, a nemzetközi mesekatalógusban (Antti Aarne-Stith Thompson-féle tipizálás) például a 333-as típusú mese a Piroska és a farkas. Azért csak „típusú mese”, mert legalább 35 féle változata létezik a néphagyományban, és amit ebből lejegyeztek, az egy eléggé stilizált és szerkesztett változata a 333-as mesetípusnak. Először Charles Perrault mesegyűjtő jegyezte le a mesetípus egy változatát a Lúdanyó meséi című könyvében 1697-ben, innen vették át a Grimm fivérek a történetet, megtoldva egy olyan befejezéssel, ami a 123-as típusú „A farkas és a kisgidák” meséből származik. A 333-as mesetípusban egyáltalán nem volt vadász, volt viszont sztriptíz, pucérkodás, kannibalizmus, szexuális jellegű utalás, ésatöbbi. Több se kellett a derék pszichoanalitikusoknak, megalkották a saját verziójukat a Piroska és a farkas értelmezésére. A közismert és leginkább elterjedt Grimm-féle változatot vették alapul.

Leginkább Erich Fromm és Bruno Betleheim pszichoanalitikusok fantáziáját lódította meg a mese. Fromm a mesét a primitív társadalom kollektív tudattalanjának rejtvényeként értelmezi, amelyet a „szimbolikus nyelvezet” dekódolásával „félkézzel” megold. Szerinte a mese nem más, mint a kamasz szembekerülése a felnőtt szexualitással. A piros sapka az ő olvasatában menstruációs szimbólum, a Piroska cipelte üveg a szüzesség szimbóluma, és innen az anya intése: le ne térjen a járt ösvényről, mert eltörhet az üveg. A farkas a megrontó hím. A két kő, amit a vadász helyez a farkas hasába, a magtalanság jelképei, a szexuális tabu megsértéséért járó bünntetés. Csak az felejtődött éppen el az elemzés közben, hogy ez a változata a mesének egy több meséből összeollózót, szerkesztett, sosem volt variáció. Amúgy persze minden stimmel a néplélekről és a kollektív tudattalanról, hogyne. Bruno Bettelheim, ha lehet, tovább folytatta az ámokfutást saját interpretációjában:

„Szerinte a történet és minden hasonló történet kulcsa a végkifejlet pozitív üzenete. Úgy véli, a népmesék happy endje a gyermeket hozzásegíti, hogy szembenézzen tudattalan vágyaival és félelmeivel, majd sértetlenül, megzabolázott id-del és győztes ego-val kerüljön ki a csatából. A kilányt az örömelv vezeti tévútra, amikor már túl öreg az orális fixációhoz, de még nem érett a felnőtt szexhez. Az id tehát a farkas, az apa, egyszersmind a vadász is, sőt az ego és valamiképpen még a szuperego is. A nagymama házába irányítva a farkast, Piroska ödipálisan elteszi láb alól az anyját, mert a lélek erkölcsi berendezkedése szerint a nagyanyák egyúttal anyák is, és az erdő két oldalán lévő ház tulajdonképpen egyazon ház, de itt a ház még az anya teste is egyben. A jelképek leleményes behelyettesítése módot ad piroskának, hogy ágyba bújjék az apjával, azaz a farkassal, végre szabadjára engedve ödipális vágyképeit. A végén persze életben marad, mert a lét magasabb szintjén születik újjá, amikor apa-ego-szuperego-vadász testet ölt, és kivágja őt apja, a farkas-id hasából...” /Robert Darnton: Lúdanyó meséi/

Nooormááális?

Mindegy, nem minősítünk itt és most sekit, a mesecsoport azóta sem hagyja nyugodni az antropológusok, kultúrtörténészek és egyéb csepű... na, szóval bölcsészmérnökök fantáziáját, legutóbb például Jamie Tehrani, a Durhami Egyetem antropológusa közölt egy tanulmányt a témáról, ami azóta már világméretűre duzzadt, a 333-as típusú mesét a világ több pontján találták meg, mint valaha is remélték. A népszerű feltevés szerint a Piroska és a farkas eredeti változata egy kínai népmese, innen terjedt a történet nyugat felé. Elemzéséből azonban kiderült, a kínai változat alapul európai hagyományon, és nem fordítva. Tehrani a mese 58 változatát tanulmányozta a filogenetikai elemzésnek nevezett módszerrel. A munka során 72 változóra koncentrált, többek közt arra, a főszereplő kislány-e vagy kisfiú, esetleg testvérek, farkas, tigris vagy valami más állat „személyesíti meg” a gonoszt, milyen cselhez folyamodott a ragadozó, illetve megmentették-e végül a főhőst, vagy sem. Minden változó pontszámokat kapott annak alapján, mekkora a valószínűsége, hogy közös az eredetük. A pontszámok alapján rajzolható fel a fa, amely a történet terjedésének legvalószínűbb útjait ábrázolja.

Na, ezt már mindenki beoszthatja magának... várjuk a további fejleményeket!