Category: "dühöngő"

Idei játékprojekt

Idei játékprojekt

Már 2-3 napja az éjszakáimat az idei kalandjáték projekt megtervezésével töltöm, ami az első multiplayer játékom lesz. Most egy hosszú bejegyzést akartam írni az egész herce-hurcáról, de így hajnal felé kezdek lefáradni, szóval inkább majd máskor. Helyette álljon itt egy egy screenshot, bizonyítékául, hogy a kezdeti lépések már megtörténtek ezzel kapcsolatban. És most mindenkinek jó éjszakát!

A téveszmékről

A téveszmékről

Mit kezdjünk azzal, aki téveszmés és makacs? Aki téveszmés, nem lehet nem makacs és nem lehet nem rosszindulatú. Ez egy mély tudatállapot, ami bizonyítja a világban a negatív dolgok működését, mondhatnám, hogy dominanciáját. Az ilyen embert gonosznak tartják, pedig csak tükörként funkcionál. Az, hogy téves a logikai levezetése, még nem jelenti azt, hogy nincs igaza. Először a gondolat keletkezik, aminek az alapja az intuíció, és a logikus következtetések csak utólag adódnak hozzá. Az ember nem matematikai lény és nem is gépezet. A racionalitás ebben az állapotban felesleges, sőt, mondhatnám azt is, hogy csak teher. Sohasem értettem a téveszmék értelmét, de most már azt hiszem, hogy az olyan élethazugságokra keres logikus magyarázatokat, amiknek a lebontásához az egész személyiséget kellene lebontani és újraépíteni. Az ember felépített személyisége sokszor nem azonos a saját belső természetével. Amikor az élet olyan helyzetet teremt, amikor ez az állapot már nem tartható fent tovább, akkor lép színre a tudathasadás. Ezért az állapotért nem az ember a felelős, hanem a belenevelt személyiség, aki nem ő. Ha valamit felelőssé lehet ezért tenni, akkor felelős elsősorban a neveltetés, a vallás, a tudomány, a kultúra, és ez az egész pszichologizáló szuperegó-bálványozás. Miért nem lehet az ember egyszer önmaga? Azért, mert ha meghasonlik a felépített személyiségével és a hiedelmeivel, az a belső rend felbomlásával jár együtt. Ilyenkor jobban jár, ha elkezd hallucinálni, a téveszme logikus magyarázatkeresés az irracionális dolgok létére, csak az anyagi világhoz való túlzott kötődés eredménye, amibe a vallás, a tudomány, a kultúra és a nevelés belehajszolt. Az ilyen embert útja a magány útja, mert kiveti magából a közösség, a túlélésért folytatott küzdelme pedig nem a természet dzsungelében folytatódik tovább, hanem a városi dzsungelben, kórházi ágyak, injekciós fecskendők, és korlátozó gondnoksági papírok között. Ahelyett, hogy a társadalom engedné az átalakulást, ami benne végbemegy, megpróbálja visszaalakítani olyanná, mint volt. Ebbe persze előbb-utóbb belepusztul, de hát régen sem volt nagyobb ennek az állapotnak a túlélési esélye. Vagy, ha esetleg a testet életben is tartják, ami csak egy ideig jellemző, a szerencsétlent folyamatosan szeretnék visszasokkolni olyanná, amilyen addig volt, mielőtt téveszmés lett. Vagy ha már nem tudják visszaváltoztatni, akkor inkább egy olyan környezetbe nevelik bele, ami saját, lényegesen leegyszerűsített törvényszerűségekkel rendelkezik, ahol a főorvos úr az atyaúristen, az ápoló személyzet tagjai a közbenjárók, és csak a többiek ellen folytathatja már csak a szabadságharcát, amelyben saját személyiségét igyekszik érvényre juttatni. Az ember fokmérője ilyenkor az új rendszerben az új rendszabáyok betartása lesz, aszerint tekintik embernek, mennyire hajlandó az intézmény által előírt szabályokat betartani. És most már nem is az számít, milyen volt régen, az pedig pláne nem, milyenné változott volna, hanem az, hogy hogy teljesít ebben az új rendszerben, ahol az önálló akaratot büntetik és csak a rendszerhez való alkalmazkodás tolerálható. A változás természetesen sohasem fog rajta végbemenni, csak folyamatosan ebben az állapotban marad, a rendszer számára hol jobban, hol kevésbé jól tolerálható állapotban (ilyenkor emelik a dózist). Ezt nevezik szintentartásnak.

A humántudósok nagy találmánya

A humántudósok nagy találmánya

Hol volt, hol nem volt, éltek-éldegéltek a múlt században a humántudósok és a reáltudósok. A humántudósok kitaláltak valamit, de megvalósítani nem tudták, ezért szóltak a reáltudósoknak, akik megvalósítani ugyan meg tudták, csak nem teljesen akarták érteni, amit szerettek volna tőlük. A reáltudósok el sem tudtak képzelni egy olyan egyszerű dolgot, mint a hiperlink-hivatkozás (linkelés), hanem inkább mesterséges intelligencia szimulálásával próbálkoztak bonyolult parancsértelmelmező rutin (parser, interpreter) segítségével. A megoldást a szöveg vektorból mátrixszá alakítása jelentette volna, ami a hiperszövegek eredeti humántudósi koncencpciója volt, aminek során az információközlés dimenziója változott volna meg. Ehelyett egyszerű indexelés történt egy jelölő nyelv (HTML) segítségével, ami nem teszi lehetővé a szövegek kétirányű linkelését. A reáltudósok örültek, mert továbbra is dolgozhattak a mesterséges intelligencián, meg a szemantikus weben, a humántudósok pedig hoppon maradtak, mert nem alakult ki szerves kapcsolat a szövegeik között, amik után jogdíjakat kaphattak volna. És ebből lett az internet reáltudósoknak, amit továbbra is bonyolult programnyelvek és algoritmusok vezérelnek, amiknek az irányításáért pénzt kapnak, a humántudósok pedig maradtak bezárva örökre a Xanadu projektbe, és továbbra is szegények maradtak, és írkálhatnak állandóan az internetről, aprópénzért, orrvérzésig. Jó éjszakát, gyerekek, aludjatok jól, álmodjatok szépeket!

A humántudósok nagy találmánya

 

 Ezt tegnap írtam. Jó. Eredetileg csak egy feltevés volt, de azóta utánaolvastam, és mit ad isten, mégsem vagyok annyira paranoid, mint gondoltam magamról. A kis tanmese történeti háttere annyi, hogy Ted Nelson 1960-ban alapította meg az első hipertext projektet, Project Xanadu néven. A projekt elnevezése Samuel Taylor Coleridge Kubla kán című versének állított emléket. De nem ez a lényeg. Hanem az, hogy Nelson 1965-ben benyújtott egy tervezetet a megfelelő helyre, nevezzük most ACM-nek (Association of Computer Machinery), ami a számítógépek bonyolult szófeldolgozási eljárása helyett (ami akkor még nem létezett), egy szövegfeldolgozási eljárást javasolt a számítógépek processzorai számára. A kutatókat érdekelték ugyan Nelson ötletei, de valamiért mégsem tudták (vagy akarták) megvalósítani őket. Nelsonnak perdig nem volt meg a technológiai tudása, hogy maga váltsa valóra az elképzelésit. Nelson 1989-ben, amikor Tim Barners-Lee bejelentette a World Wide Webet, ötleteinek részleges megvalósulását látta benne, viszont határozottan nem tetszett neki a World Wide Web, ezt nyilatkozta róla:

“A HTML pontosan az, amit megpróbáltunk MEGELŐZNI.”

Később Nelson elképzeléseit igyekeztek lejáratni, a Wired magazin például 1995-ös jóniusi számában közölt egy cikket, Xanadu átka címmel, amelyben Nelson elképzeléseit a számítástechnika leghosszabb ideig futó vaporware projektjének nevezték. A vaporware egy olyan új technológia, amit sokkal hamarabb harangoznak be, mint ahogy az elkészül, vagy a nagy hírverés ellenére végül el sem készül. A lényeg, hogy Ted Nelson elképzelései eléggé felemás módon valósultak meg, és az a “kis” ellentét az oka, hogy Tim Berners-Lee-t tartják ma az internet atyjának, aki mérnök és informatikus volt, ellentétben Ted Nelsonnal, aki viszont filozófus és szociológus. Valószínűleg az érintett felek “elbeszéltek egymás mellett” a WWW kifejlesztésének idején (már, ha egyáltalán szóba álltak egymással). Végülis mindenkinek szíve joga eldönteni, hogy Ted Nelson víziója alapján őt tekinti az internet kitalálójának, vagy Tim Berners-Lee-t a megvalósításért. De valami nekem még mindig azt sugallja, hogy valami nincs egészen rendben az internet körül. Mégpedig az, hogy Ted Nelson egy szövegalapú gutenbergi modellt képzelt el, a jelenlegi, médiaszeméttel jelentősen megterhelt modell helyett, ahol minden abba az irányba mutat, hogy a szöveget mint szervezőelvet el kell tüntetni, de az én véleményem az, hogy a szövegek kihagyása az internet koncepciójából nem lehetséges, a rendszer tovább már nem egyszerűsíthető, butítható, reméljük, egyszer megtörik a “Xanadu átka”, és megvalósul a szövegközpontúbb világháló.

no school, no job, no problem

no school, no job, no problem

Csak egy átlagos hétfő reggelnek indult... Egész nap egy munkahelyi szorgalmi feladaton rágódtam. Egy lejárt Win 8.1 Enterprise termékkulcs volt a fő gond. Miközben megpróbáltam a neten felkutatni valami ilyesmit, természetesen telibe kapott a rendszer valami vírust... Közben elmentem a Taníts Magyarországért! megnyitójára, úgy néz ki, tudom csinálni, aztán pedig hazajöttem, és tovább túráztattam magam a termékkulcson, de közben már agyonfertőzött a vírus mindent. Úgyhogy rendeltem az eBay-ről egy ilyen Enterprise-lófaszt 3000 forintért. Egyébként a termékkulcsot annak a társaságnak kellett volna szolgáltatni, akik a pályázatot kiírták, de ők, sajnos felszívódtak, füstté, köddé váltak időközben. Ebben az egész termékkulcsos ügyben az a legszebb, hogy másoknak Windows 10-zel prezentálták ugyanezt a gépet, Windows 8.1 Enterprise-t amúgy is vállalati körülményekre tervezték, még a beszerzése sem egyszerű, az egész eBay-en 1-etlen db volt... Most várom, hogy megjöjjön, és folytassam a munkát... majd... valamikor. Annyira nem készített ki az ügy... még... Úgyhogy gyorsan felvettem egy finn előkészítő órát is az egyetemen. Szerettem volna még átgondolni, de már éppen az utolsó helyek teltek befelé. Pedig mennyien megmondták, hogy munka mellett sokkal nehezebb tanulni. Ez így elmondva nem annyira bonyolult, de végigcsinálni sem túl egyszerű. Ja, közben olvasom Friedrich Nietzsche Bálványok alkonya c. könyvét. Hát, eddig semmi nem volt benne, amit ne tudtam volna már 16 éves koromban, de azért elég szerethető kis könyv. Bírom az ilyen dühös, tajtékzó filozófiát, egyszer még Schopenhauerre lennék kíváncsi, azt mondják, ő volt még hasonló. Kezdem túlvállalni magam így a II. félév tiszteletére, de a munkaalkoholizmus mégiscsak sokkal jobban veszi ki magát, mint az igazi... Ne feledjük, a jövő értelmisége előtt 2 út áll: az egyik az alkoholizmus, a másik járhatatlan... Egyébként pedig nem gondolom, hogy a mai világban olyan sok idő maradna a leállásra, láblógatásra, kicsit hasonlít az úszáshoz abban, ha abbahagyod, elsüllyedsz, ugye... Bár, valakik, úgy gondolják, megtehetik, őket innen is csókoltatom...

Ez ilyen mozgalmasan unalmas bejegyzés lett, csak gondoltam, már régen írtam, mostanában semmi értelmét nem látom semminek, ami nem a fejlődésre, karrierre vonatkozik, az azon kívüli életem, mind tudjuk, egy hatalmas zsákutca volt, naésaztán?! Sz@rni bele, élni tovább az életet...

jó egyedül

jó egyedül

Nem jó, de jó. Most, hogy külön lakom, és nem b@xtatnak napi 24 órában (csak, mondjuk, félben), sokkal jobban érzem magam. Rácsodálkozom a körülöttem lévő dolgokra, furcsának tartom, hogy ezt is szabad, meg azt is... Mintha valami normális jelleget kezdene ölteni az életem. Az egész lakás olyan, mintha koliban, lennék, ehhez megfelelő "rend" is társul... meg a tanulás... az átlagom nem tudom, mennyi lett a félévben, meg a francnak sincs kedve súlyozott átlagot számolni kredit szerint, de olyan 4,8-4,9 körülire saccolom. Annyi csak a probléma, hogy sokszor magányosnak érzem magam, de ahogy Bödőcs mondta: nem rossz dolog... nem rossz dolog... nem rossz dolog... a magány... a magány... a magány... ha van veled valaki. Amúgy egyvalamire vagyok még kurvára kíváncsi: arra, hogy a mai alkotások közül bizonyul maradandónak x év múlva (pl. zene, film, könyv)… Bár könnyen meglehet, hogy semmi, innentől kezdve az összes kor kitermeli a saját alkotásait, amit lehet hallgatni, nézni, olvasni, és futószalagon gyártja majd ezeket, a kortárs művészet átalakul kortárs médiává, és nem fogunk már különbségeket tenni bizonyos művészeti ágak javára a többivel szemben. Viszont, ha erre vagyok kíváncsi, szerintem jó helyen vagyok ott, ahol vagyok, a kommunikácó szakon. Azt hiszem, azt is Bödőcs mondta, hogy "Minden sikeres férfi mögött áll egy nő, aki jól járt." Hát... lehet. Ezek szerint ez még nem a siker. "Karrier előtt állok..." :-)

komfortzóna

komfortzóna

 

Rájöttem, hogy túlságosan ragaszkodom a webhez mint publikálási platformhoz. Hát, hogy a viharba ne, amikor előfordult már, hogy konkrétan életmentőnek bizonyult, de amúgy is folyamatosan kihúz a szarból. Mind emocionálisan, elvontabb értelemben, mind konkrétan, szó szerint. Arra is rájöttem, hogy nekem egyelőre semmi keresnivalóm a papír alapú szerzők között, bár, lehet, hogy sohasem lesz. Ez a komfortzónám, és különben is, a legnagyobb hatást leghamarabb itt lehet elérni. És ebben a - néha - kötéltáncban, amit csinálok, ez nem lebecsülendő. Kevés energiaráfordítással - egy-egy bejegyzés általában nem több brainstormingnál -  a legtöbb gyakorlati előnyt megszerezni, kicsikarni, ez vagyok én. Ez az, amit mágiának hívok. Variálsz valamit a kibertérben, ami folyamatokat indít el emberekben, és legközelebb már másként viszonyulnak hozzád. Sajnos ez a mágia balul is elsülhet, ha valamit rosszul csinálsz, akkor is ott felelősség. Na, és marad a probléma, hogy akkor mit hagyok az utókorra? Konkrétan tkp semmit, de mit is akarok én az utókortól, még gyerekem sincs. Ennek az egésznek a szépsége tényleg csak a pillanatban van, az illékony mágiában: rafkó, hogyan vágja ki magát a békává változott legnagyobb királyfi a furfangjával a kényszermunkatáborból, hogyan kerül ki a gyámság alól, hogy szól be 1-2 fejesnek következmények nélkül. A népi hős. A bűbájos, a  garabonciás diák. Legalább saját magának. Talán egyszer ezt a történetet kellene megírnom. Ahogy volt. Egyeseknek biztos irtó izgi lenne. Másoknak meg betenné a kiskaput végleg. De, ahol dolgoznak, ott hullik a forgács is, nem igaz? Ezt a sztorit tudnám úgy elképzeni a magaménak. Milyen volt végigélni? Annyira nekem persze nem volt izgalmas, de valaki még nem is hallott ilyesmiről. Olyasmit akarok írni, ami nem csak azért íródik, hogy legyen egy könyv a nevem mellett, vagy a könyv mellett legyen egy név, hanem azért, mert van értelme megírni. Valami pluszt ad hozzá a világhoz. Amúgy is hiányolom manapság a jó irodalmat. Nem hiába mondják azt, hogyha nem találod meg azt a könyvet, amit szívesen elolvasnál, írd meg te, vagy valami ilyesmi. Egyébként azért imádom a blogot, mert gyakran jön ki ez belőle, ami most. Elkezdek valamit írni, mint például most, hogy miért nem csinálok ezt, vagy azt, aztán kijön belőle, hogy miért csinálom mégis.  Fantasztikus! :-)

Vers senkinek

Szép dolog a hagyományőrzés. Ez a 22. versem, amit leírok ide. Állandóan az utolsó vers megírására készülök, innen a címadás is. Akkor álljon itt az aktuális utolsó vers. Sokmindenkinek nem mond sok mindent, gondolom. Mindegy. Minden kezdetben benne rejlik a vég és minden végben egy új kezdet. (Ezt de szépen mondtam.) De azt hiszem, az Edit, Twitter című versciklus témájához már nincs mit hozzátennem. Témailag egy egységet alkot az egész, mégha a szereplők változnak is benne néha. Az egész kezdődött a nagyon szabad formákkal és klasszikus szonettel ért véget. Vajon mit jelent mindez? Szerintem hagyjuk az utókor magyarázóira. Már amennyiben lesz utókor és benne magyarázó...

 

Vers senkinek
Vers senkinek

UPDATE: Mivel hogy a témát lezártnak tekintem, a verseket a Wattpadon teszem közzé, időben visszafelé haladva, vagyis körülbelül, vagyis nem tudom. Már szerkesztve van az egész. Nagyjából "kész a leltár", ahogy mondani szokás. https://www.wattpad.com/story/176877975-edit-twitter-vers-senkinek

 

már megint ez a depresszió

már megint ez a depresszió

Közben megint lett vagy 2 db 5-ös vizsgám. Érdekes, hogy látszólag sikeres vagyok az egyetemi dolgokban, a hangulatom viszont meredeken süllyed, és már körülbelül a béka s*gge alatt tart. Nagyon megvisel ez a megfázás is, amiben vagyok, de mi más lenne a depresszió, mint ez az ok nélküli szomorúság? Tegnap ittam is, ki is feküdtem tőle, és 4 órát aludtam egyfolytában. A pia hosszú távon csak tovább ront a helyzeten, bár pillanatoknak tűnő fél órákra-órákra helyre bír hozni. Azt remélem, ha a megfázásból legalább kijövök, helyre tudok jönni annyira, hogy normálisan bírjak funkcionálni, és folytatni a dolgaimat. Arra is rájöttem, hogy az egyetemen mint újságírót néznek, az Origo-s teljesítményem alapján, és nem mint noname kis skizót kezelnek. Ennek nagyon örülök. Nem azt mondom, hogy kivételeznek velem, azt mondanám, hogy tekintettel vannak erre. Szóval, azt hiszem, összességében a legjobb helyen vagyok, mármint tanulmányilag mindenképpen, már csak azt a mérhetetlen rosszkedvet és boldogtalanságot kellene megszüntetni, amivel az idei év kezdődött. Az egyetlen igazi álmom vált valóra ezzel az egyetemmel, de nem tudok neki igazán örülni, a k**** depresszió miatt. Egy lélekturkász talán tudna velem valamit kezdeni, talán nem, azt hiszem, egyelőre nem adok nekik esélyt erre, kissé elegem lett az utóbbi években az értelmetlen pszichoterapizálgatásból. Mindenesetre mostanában olyan dolgok történtek velem, amik olyasféle érzésekkel vannak kapcsolatban, mint bűntudat, felelősségérzés, lelkiismeret, ezek a területek nálam köztudottan túlműködnek, sok olyan emberrel ellentétben, akiknek látszólag teljesen hiányoznak. Emiatt nem is tudok úgy teljesíteni az életben, még, jó hogy úgy bírálnak el az egyetemen, ahogy. Ennyi szerencsém van egyébként, mert néhányszor már belebuktam abba, hogy a magánélet beleszólt a tanulmányaimba. Egyébként ezt nem (lenne) szabad hagyni, mindegy. Sorry vagyok, hát, szóval, ez van. Lesz még jobb. Vagy soha nem lesz, ki tudja?

preférfiklimax, férfipreklimax

preférfiklimax, férfipreklimax

A vizsgaidőazak első fele letudva. De lehet, hogy ezt már mondtam. Az is lehet, hogy már százszor mondtam. Szóval egész nap ülök a gép előtt, és néha bealszom. Olyan vagyok, mintha a saját nagyapám lennék. Egy darabig idegesített a tétlenség, de most már nem. Egy darabig dühöng az ember a tétlenség miatt, de aztán lecsillapodik. Mint a majom, aki egyre lanyhuló intenzitással rázza a rácsot. Aztán inkább elgondolkodik erről-arról. Például arról, hogy meddig kell még egyáltalán a melóba járnom. Jó, amedig lehet, persze. Igazság szerint a szabadidőmet nem tudom hasznosan beosztani. Mindig ki kellene szervezni a szabadidőm beosztását másoknak, hogy fejlődjek. Egyébként a legtöbb ember ilyen. Ezért vannak az iskolák. Ezért vannak a munkahelyek. (Most a normál munkahelyekre gondoltam.) Szép gondolat, hogy eljárok napközben a szakkörbe, lehúzom a 4 órát, és marad szabadidőm. Csakhogy a szabadidőmben semmit nem csinálok. Esetleg megírok hetente átlagban 2-3 bejegyzést az Origóra. Na, meg az egyetem. Persze, egy skizofréntől ezt sem várná el senki. Ilyen diagnózissal is lehet, persze haladni az életben, de mint a lassított felvétel. Hova lassulunk, könyörgöm, 40 éves vagyok! Kereteket kellene szabni az életnek, hogy minél értelmesebben tudjam eltölteni az időmet, de nem megy. Szarul alszom, fáradt vagyok. Dekoncentráltság. Vizsgára összekapom magam, vagy ha valamit írni kell, aztán jön a depresszió. Bár, lehet, hogy ez normális. Egy a lényeg, egy éven belül valami normális (vagy jobb) munkát kellene szerezni (vagy csinálni). Vagy két éven belül. Vagy három éven belül. Ezt tűzöm ki célnak. Rájöttem, hogy rossz itthon depressziózni, de még rosszabb az effektív semmit tevés a munkahelyen. Csak azt legalább megfizetik valamennyire. Félek, nem fizetnek annyit, hogy megérné. Nem jó a környezet nekem a tanulásra, fejlődésre. Itthon se jó, egyedül, de jobb. Most jövök rá, ezeken a depressziós kis hétvégéken, hogy sokkal jobbak, mint a szakkör. Csak azt jobban támogatja az állam, mint ezt. Kábé dupla annyira. Már azt is megkaptam, hogy mindent leírok. Miért ne írnám le? Vagy füzetbe kellene írnom? Így hátha valakinek hasznára válik, mert úgy aztán rényleg senkinek. Büszkének kellene lennem magamra, hogy az Origón publikálhatok, egyetemre járhatok, nem kell sokat dolgoznom, ehelyett szabadidőmben depizek. Remélem, elmúlik. Egy év múlva. Vagy két év múlva. Vagy három év múlva. Időre van szükségem, nemrég hagytam abba ezt a leamortizáló újságkihordást. De az idő egyre fogy. Ez az, amit csinálok, versenyt futok az idővel, azért, hogy elismerjenek. Nem a dolgozatok szintjén, nema blogbejegyzések szintjén, hanem a társadalom szintjén. Egyébként meg úgy mászkálok a városban, a kifőzdékbe, meg a boltokba, mint gyerekkoromban, olyan bénán is viselkedem, úgy is érzem magam. 40 évesen elkezdődött a második gyerekkorom. Férfiklimax. Preklimax. Preférfiklimax. Férfipreklimax.

bréking

bréking

Életem eddigi legszarabb teljesítményével a legjobb eredményt értem el eddig. A mai napon a mérleg: egy db 3-as és 3 db 5-ös. Volt, amiből úgy kaptam meg a jegyet, hogy odafele úton tudtam csak elolvasni. A szociológia 3-as helyett - mivel vérszemet kaptam - azt mondom, jó lett volna egy kis 4-es, de már nem bolygatom, abból a tantárgyból így is nagyon jó jegy az is... A filó dogámon érzékenyültem el egy kissé, mert nagyon feldícsérték, annak ellenére, hogy nem a legjobb írásom. Na, nem bőgtem, vagy ilyesmi, de belém vágott az ideg rendesen. Nem is tudom a napját, mikor értékeltek szóban utoljára, a lájkokról meg, ugye nem lehet megállapítani semmit, max. azt, hogy nem olvasnak már annyian, mint régen, ennek a blognak a fénykora is lejárt - és pedig úgy, hogy észre sem vettük, mikor volt. Viszont folytatni fogom mindenképpen, egyre kevesebb személyes aspektussal, csak ezt a vizsgaidőszakot még így gondoltam. A naponkénti beszámolókból sem lesz egyébként semmi, azt is átgondoltam, túl lelkes voltam. De a nagyobb eseményeket azért megírom. Mármint a nekem nagyokat. Kis lépés ez az emberiségnek, de egy hosszúlépés nekem. Ja, hogy már nem is iszom. Közeledik a cél, érzem. És ez jó. Nagyon jó.